"Az az élet az érdemes élet, mely a leendő életeket munkálta."
(Ady Endre)

Mintha  a nagy költőnk bölcsessége vált volna látható bizonyítékká a University Centre Faquhar Auditóriumban , április 10.-én tartott  gála koncerten. A zsúfolásig megtelt teremben Sándor Jánost, a művész-zenepedagógust ünnepelték tanítványai, egyetemi kollégái, továbbá kanadai és magyar barátai. Mind eljött, (aki csak tehette) akiket tanított, zenei pályáját irányította : "munkálta" az elmúlt években.

Valóban megható érzés volt a tanár felé irányuló hála és szeretet megnyilvánulása. Ugyanakkor egy kicsit elgondolkoztató is, mivel mi , "átlag halandók"  kevesen mondhatjuk el magunkról, hogy "érdemes életünkkel"  olyan magasságba sikerült emelkednünk, ahol  hála , népszerűség és hallhatatlanság vár reánk.

Sándor János, a  Victoriai Egyetem zenei fakultásának tanára, az egyetemi zenekar és kórus zenei igazgatója és karmestere, Artist in Residence, 2010 áprilisától hivatalosan nyugdíjba vonult.

A "Grand Finale" méltó befejezése volt a maestro közel hat évtizedes művész-tanári pályafutásának, amelynek utolsó szakaszát, 15 évet, itt Victoriában tanította, vezényelte, s amit  kezdettől fogva, ragyogó siker kísért.

A búcsú koncerten az egyetemi zenekar és az egyetemi kórus közreműködésével, válogatott műsort hallhattunk János legkedvesebb operáiból. A műsor Richard Wagner Tannhäuser nyitányával indult. Remek rendezési  ötlet volt, hogy a fanfare-t fújó harsonákat és trombitákat két oldalt, a balkonon helyezték el .

Azonban a műsor további részéből  megtudhattuk, hogy János szívéhez igazából nem a német Wagner, hanem az olasz romantikusok: Verdi, Puccini, Bellini, Mascagni, és Leoncavallo felejthetetlen operai állnak a legközelebb. Mi, lelkes magyar zenerajongók, akik szép számban ünnepeltük Jánost -e jeles eseményen, ( s akik az elmúlt években  rendszeresen jártunk János hangversenyeire)  hozzá hasonlóan, ugyanúgy rajongunk  Mascagni Parasztbecsületéért, az abban elhangzó   Húsvéti Kórusért.  Akkor sem marad a "szem szárazon", amikor  felcsendül az Intermezzo...... majd később részletek  Verdi Traviátájából.

S, amikor a műsorban Verdi Trubadurja következett, mindnyájan együtt énekeltünk a kórussal. (Méghozzá magyarul): "Ki az ki gondját elűzi csókkal?... a szép cigány leány". Ugyanis ezen a koncerten az  ilyen "illegális" szereplés megbocsátható volt. (Annál is inkább, mivel a hangunk beleveszett  a hangszeri rangra emelt üllő és  kalapács csattogásába.)

A program többi részében még hallhattuk a Héber rabszolgák kórusát, a "Va pensiero"-t,  Verdi Nabucco c. operájából.

A hangverseny az Aida  bevonulási indulójával,  fejeződött be. Verdi operájában az egyiptomiak győzelmét   teljes létszámú zenekar és kórus zengi, a rézfúvósok harsogása közepette, ezzel nyerte el  Sándor János  búcsú koncertje a "Grande Finale" címéhez illő grandiózus befejezését.

Örökké vidám, humorizáló, anekdotázó barátunk, János, hamarosan 77 éves lesz, ami teljesen abszurd dolognak tűnik ! Hiszen , Ő lélekben mindig a fiatal volt és marad, talán ez is  a titka, hogy a diákok körében olyan népszerű. Fiatalos, korát meghazudtoló lendülettel, a jó pedagógust jellemző türelemmel, ---- ami kellő eréllyel párosul,---- a magasan művelt európai ember  stílusával hatott a fiatalokra. A klasszikus zene szeretetét , művelését könnyedén átplántálta az ifjú lelkekbe.  Sikerült is neki olyan egyetemi zenekart teremteni, amely  professzionista színvonalú.

Amikor a múlt évben, mi barátok rádöbbentünk, hogy János erejét és kondícióját nem kímélve dolgozik, aggódni kezdtünk. Észrevettük, hogy a tüzet, ami a szívében lobog, törékeny test hordozza. Csodálattal figyeltük, hogy a szenvedélyes munkaszeretete, akaratereje, páratlan önfegyelme szinte emberfeletti teljesítményekre tette képessé. A zene szeretete lett az a híd, az a "szerkezet", amelynek statikája révén végig dolgozta az évet, s amin keresztül eljuthatott a Grande Finale nagysikerű koncertjéig.

A búcsú koncert , és az azt követő fogadás, ünneplés, a B.C. kulturális élet nagyszerű eseménye volt. Az ott elhangzott méltató szónoklatok, anekdoták, a sok szép virág, ajándék,  gratuláció, mind  büszkeséggel töltött el minket, magyar barátokat. Boldogok voltunk, hogy egy honfitársat, egy magyar művészt mennyire  magasra értékelnek és szeretnek, itt  Victoriában.
Az est fénypontja csak az ünneplés végén következett: mindnyájunk nagy meglepetésére az egy fából faragott színes szobor volt, amit egy helybéli neves és feltehetően  zenerajongó szobrász  készített. A szobor Jánost ábrázolja teljes karmesteri öltözetben, frakkban , fehér csokornyakkendővel .  Kezében ott a pálca, amit olyan mozdulattal tart, mintha éppen beintene a zenészeknek.  János magasra emelte a szobrot, mire "kitört" az elismerés teljes "crescendóban": szűnni nem akaró tapssal és bravókkal.

Amikor a tömegben végre közelébe kerülhettem én is gratuláltam Jánosnak. Halkan megjegyeztem:  "Jancsikám, mindig tudtam, hogy a karmesterség rokon pálya a diktátorsággal, mivel a történelemben csak a diktátoroknak emeltek szobrot még életükben.......

A Victoriai Magyar Társaskör, és a Magyar Irodalombarátok nevében, sok szeretettel kívánok Sándor Jánosnak jó egészséget, és további boldog "Golden Age" éveket!