Föld és ég titkait fürkészte: gyógyírt keresett a képzeletét feszítő metafizikai és a szociális kérdések megoldására. Korszerűen, évezredek hagyományával háta mögött. Prohászka Ottokár hét esztendei római tartózkodás után 1882-ben érkezett haza, hogy az esztergomi főegyházmegye szolgálatába állva két évtizedig teológiatanárként nevelje egyháza papjait. Az 1896-ban indult Esztergom című hetilapba számos vezércikket írt, ezekben kibontakozott kombattáns keresztény-szociális elkötelezettségű antiliberalizmusa. Az orgánum 1904-ig viselte homlokán Prohászka nevét. Sok elemzésének homlokterébe a divatos koreszmék bírálatát helyezte, az örök értékeket állítva azokkal szemben. Érdemes felbontani ezt a szellemi palackpostát, mert útmutatásaival révbe érhet a nemzeti politika vizein haladó keresztény-szociális gondolat. A Napba öltözött ember esztergomi gondolatait idézzük fel, mert a tradíció legnagyobb halálos ellensége a felejtés.

Az újság 1898. március 13-i számában arról az eszmei egyensúlybomlásról panaszkodott, hogy az 1848-as forradalom ünnepén sokat beszéltek emberi jogokról. Miközben a „szabadság” lett a népek varázsszava, a szigorú kötelességteljesítésről megfeledkeztek a liberalizmus nevében és hevében. „Nincs szabadság a kötelességek ellen! Ha annyira hirdetik az emberi jogokat, hirdessék az emberi kötelességeket is.” Az „eszeveszett szabadság” ezekről nem akar hallani, elfeledteti az emberiséggel az Istent, az erkölcsöt, sőt a tisztességet is. Két hónappal később újra felvillantja a témát, amikor leszögezi, a mi idealizmusunkat egyetlenegy szóval jellemezhetjük: kötelesség.

Nagyon időszerű jelenségre tapint Szabadság! itten hordozák…! című művében, arról értekezve, hogy „egyre sűrűbben emelkednek a levitézlett liberális sorokból a hangok, melyek a jogból és rendszerből veszedelmet jósolnak a hazának”. Az elmúlt nyolc esztendőnk szocialista-liberális urai paradox módon élen jártak a szabadságjogok megnyirbálásában és törvényei nyesegetésében, ezért nem konganak üresen Prohászka múltból a jelenbe küldött szavai: „Nagyon kedélyes és kellemkedő az a meggyőződés, hogy a haza csak akkor van biztonságban, ha jogból, szabadságból minél kevesebbet bír a nép, s minél többet a kormány. Ezt manapság liberalizmusnak hívják.” Ezt a századforduló Németországában tetten ért jelenséget nagyon helyesen álliberális politikaként jellemzi, hiszen ez a fajta irányzat saját alapelveivel kerül ellentmondásba. Nézetrostálás címmel közölte opusát 1901 júniusában a katolikus sajtóorgánum. Kiindulási pontja minden konzervatív nézetrendszer origója: a francia forradalom kritikája. Harcosan antikapitalista állásfoglalás volt ez: „A liberálizmus a hitetlen tudomány fattyúja, melynek fejébe nyomták a múlt század forradalmaiban a frígiai sipkát, s mikor ezek a forradalmak elültek, frakkot és cilindert adtak rá, s megtették alkotmányos miniszternek.” Ez az ideológia azért uralkodik rajtunk, mert érzi maga mögött a katedrák tekintélyét. Csak egyféle liberalizmus van, vélekedik, az ő elvük pedig mindig a mi halálunkat jelenti. Csak a kereszténység kivégzésének módjában különbözik mérsékelt, doktriner és radikális liberalizmus.

Szocialisták és antiszemiták címmel fejtegette társadalompolitikai elveit az 1902 novemberében megjelent Esztergom hasábjain: „Mi látjuk a népnek  nyomorát s a gyengéknek vívódását, látjuk, hogy a jog az erőseké”, s a jog mindig a vagyonnal tart. „Mit hirdetünk mi most?” – teszi fel a kérdést, s így ad rá választ: „Azt, hogy aki erős és hatalmas, az adjon; a gyönge pedig tömörüljön.” A tömörülés az egyensúlyt helyreállítja, s hatalomra juttatja a valóságos többséget, s mihelyst ez megtörténik, a gyenge erőssé válik. Prohászka szerint a gazdasági liberalizmus fölszabadítás akart lenni, s különösen a szerzési szabadságot szolgálta, de kalózkodássá vedlett át, amely a gazdasági elnyomorodás révén szellemi elernyedésbe és lemondásba vezetett. Mindazonáltal a magántulajdon elvéről nem kell lemondani: „Csak az értelmes fejlődésnek s a tűrhetetlen állapotok rendezésének kívánunk szabad tért.” E célok váltak alapjává a keresztényszocialista mozgalomnak, amely később a nemzetközi szocializmus ellenében nem az osztálygyűlöletre, hanem a hazaszeretetre helyezte a hangsúlyt. Nem fogadhatjuk el azokat a terveket, „melyek a szociáldemokráciának alapelvei minden munkának elállamosításáról, a hivatásoknak s szerepeknek kijelöléséről, az egyéni tett- és teremtőerőnek háttérbe szorításáról” szólnak – vetette papírra. Nem tudhatta, hogy e mondatban Magyarország eljövendő négy évtizedes korszakára mondott nemet. Arra a rezsimre, amely gépként kezelte a munkást és minden alávetettet, s amely ki akarta sajátítani az őszinte szociális érzést: „A szocializmus úgy tesz, mintha csak neki lenne szíve a nép iránt!” – írta erről 1903 szeptemberében. Ezek a sorok vitába szállnak Gergely Jenő történész Prohászka Ottokár-értékelésével, aki úgy vélte: a századfordulón megjelent írásaiban még a liberalizmusban és a demokráciában látta a fő fejlődési vonulatot, s a keresztény ébredést is ebben az irányban képzelte el. Sokkal pontosabban fogalmazott az esztergomi korszakról Schütz Antal Az igazság napszámában című könyv előszavában: a cikkekből kikristályosodik „a politikai liberalizmus elleni tudatos, elszánt harc” s a „keresztény demokratizmus” jegyében álló népmentés.

Életút

Prohászka Ottokár cseh–osztrák családban született 1858. október 10-én, Nyitrán. 1927. április 2-án Budapesten halt meg. 1875-től a római Collegium Germano-Hungaricumban tanult, doktorált filozófiából és teológiából. 1881-ben pappá szentelték. 1904-ig líceumi tanár. 1894-ben a Katolikus Néppárt megalapítója, 1895-től az Esztergom című lap egyik szerkesztője. 1903-tól a Regnum Marianum vezetője, 1905-től székesfehérvári püspök. 1909-től az MTA tagja. 1920-tól 1922-ig a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának képviselője, majd elnöke.