Mohácsi csata 477. évfordulóján.

Következő írásunkban a Mohácshoz vezető, jó másfél évszázados utat szeretnénk röviden bemutatni.

A szembenálló felek

Az Oszmán Birodalom a XVI. századra a Közel-Kelet legfontosabb politikai tényezőjévé és a XIII. századi mongol államot nem számítva a történelem legerősebb birodalmává nőtte ki magát. Társadalmi struktúrája – mely fényes sikereinek egyik titka volt – magában hordozta az állandó hódítás kényszerét: a birodalmat a háborúból élő katonaelem hozta létre és tartotta össze, melynek fizetését, fenntartását csak az állandó terjeszkedés biztosíthatta. (Hogy is mondta a jelenségről Napóleon? „A szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, csak ülni nem lehet rajtuk…”) Ez és a szultánság formájában meglévő erős központi hatalom együtt hihetetlenül agresszív külpolitikához vezetett.

Ez az Európában teljesen ismeretlen társadalmi berendezkedés újszerű stratégiával járt együtt. Az oszmán hódítás három fázisban zajlott: 1.) A „puhítás”. A török irreguláris ill. „félkatonai” alakulatok állandó portyázással elpusztítják a kiszemelt ország területének gazdaságát: felégetik a szántóföldeket, a termést, elhajtják az állatállományt, lemészárolják és rabszolgasorba vetik a lakosságot. Ez egy részről padlóra küldte az adott ország gazdaságát – így nem tudott megfelelő erőket mozgósítani a védekezésre. Másrészről foglalkoztatta a saját katonaságot, és mozgásban tartotta például a rabszolga-kereskedelem „iparágat”.

2.) A „hódolás.” Az így tönkretett ország ellen aztán alkalmas időben felvonulnak a török főerők s egyetlen döntő ütközetben megsemmisítik a még hadra fogható csapatokat, megszállják az ország stratégiailag fontos pontjait és adófizetésre kényszerítik az ország uralkodóját. Az országot laza, ám egyre erősödő függésbe kényszerítik.

3.) A harmadik fázis a végleges megszállást hozza: bevezetik a török közigazgatást.
E céltudatos hódító hatalommal kényszerült - majd másfélszáz esztendős - versenyfutásra Magyarország a bárói ligák küzdelmei által szinte állandósított belpolitikai válság és hasonlíthatatlanul rosszabb anyagi feltételek között. Kezdeti sikertelenségek után – különösen a központi hatalom megerősödésének idején – a magyar vezetők megtalálták a török elleni védekezés módszerét. Végül azonban a folytonosan növekvő Oszmán Birodalom gazdasági ereje messze túlnőtt hazánkén, s az egyenlőtlenné váló küzdelemben a rendi anarchiába merülő Magyar Királyság sorsa is megpecsételődött.

Az út kezdete

A bodonyi bánságtól a végvárvonal kiépítéséig (kb. 1366-1439) Nagy Lajos idejében sem a Balkán, sem az ott megjelenő oszmán állam nem tartozik a fő külpolitikai problémák közé: a király nem lát komoly katonai fenyegetést ebből az irányból. Jól mutatja ezt, hogy a déli végek főkapitányai a nápolyi hadjáratban verekszenek a koronáért. Az uralkodó déli határaink mentén hűbéres államok sorát akarta létrehozni. Ez a terjeszkedő politika erőszakos katolizációval járt együtt, amely igencsak népszerűtlenné tette a magyarokat a balkáni lakosság szemében, s a török elleni összefogás egyik fő akadálya lett.

A bolgár uralkodócsalád ellentétét kihasználva Lajos létrehozta a bodonyi (ez Vidin régi magyar neve) bánságot, amely egy bő évtizedig állt fenn (1365-1377). Feltehetőleg itt keveredtek magyar csapatok először „harcérintkezésbe” török alakulatokkal (valószínűleg 1366-ban).
Miután Bulgária a Marica menti csatában (1371) végleg a török birtokába került, a magyar uralkodó is több figyelmet kezdett fordítani a „török kérdésre”. 1375-ben személyesen vezetett egy, a források szerint 40 000 főt számláló sereget a Balkánra és nagy győzelmet aratott. (A hagyomány úgy tartja, hogy Mariazell búcsújáró helyét e hadjárat sikeréért alapította az Anjou uralkodó).

A Nagy Lajos halála utáni pártharcokból győztesen kikerülő Zsigmond uralkodása igen rossz belpolitikai körülmények között indult. A király gyakorlatilag az őt uralomra segítő ligáktól függött. Uralmának megszilárdításával párhuzamosan nő katonai ereje és vállalkozásainak hatékonysága. Zsigmond maga kiváló diplomata, nagyszerűen szervez, remekül látta meg a stratégiai problémák mibenlétét és általában megtalálta a helyes válaszokat rá, mindazonáltal katonai vállalkozásait rendszerint kudarcok érik. Ez persze azon túl, hogy személyes képességein is múlik (csapnivaló harcász), sokkal mélyebb okokra vezethető vissza. Már az ő korában megmutatkoznak a magyar hadviselés korlátai:

A magyar hadseregben – mint minden rendhagyó lovagi hadseregben ekkortájt – a törökökhöz képest laza a fegyelem, az egyes fegyvernemek közt nincs meg a kellő összhang, rossz a harcászati vezetés. Ha az első rohammal nem tudták eldönteni az ütközetet, csak abban bízhattak, hogy az ellenség előbb fárad el a verekedésben, mert manőverezni már nem lehetett a csapatokkal.

Nagyobb támadó műveletekre a magyar főerők minden évben nem vállalkozhattak: ennek súlyos anyagi és utánpótlási korlátai voltak. Ezért, ha a szultáni had megjelent Európában, a keresztény seregeknek mindenáron ki kellett kényszeríteniük az ütközetet, mivel csak így mérhettek rá csapást. A törökök azonban szívesen kerülték az efféle találkozókat, hacsak megtehették: ők a következő évben is ugyanolyan erőkkel vonulhattak fel, míg magyar oldalon hiányzott az ehhez szükséges állandó hadsereg.

A török hódítás Bajazid Jilderim (Villám Bajazid) idejében (1389-1402) meglehetősen felgyorsult. A szerbek 1389-ben bekövetkezett rigómezei veresége után 1390-ben a török „száguldók és égetők” első alkalommal Magyarországot is megtámadták. 1391-től – mivel Magyarország az Oszmán Birodalom szomszédjává vált – állandósultak a határmenti betörések (Temesköz, Szerémség), melyek hadszíntérré változtatták az év nagy részében az érintett vármegyéket.

Zsigmond felismerte a török támadásokban rejlő veszélyeket. Támogatta Mircea havasalföldi fejedelem harcait, és maga is aktívan védekezett. Váltakozó sikerrel folyó küzdelmek után elfoglalta Kis-Nikápolyt az Al-Duna mentén. Ám be kellett látnia, hogy az „oszmán kérdés kezelésére” erői nem elégségesek: kérésére a pápa kereszteshadjáratot hirdetett meg a Balkán felszabadítására. A meginduló hadjárat a nikápolyi csatával (1396 szeptemberében) csúfos kudarcba fulladt.

A hazasiető Zsigmond az 1397-es országgyűlésen egy sor honvédelemmel kapcsolatos törvényt fogadtat el. Ide tartozik a telekkatonaságról szóló cikkely is, mely igen érdekes kísérlet egy nagylétszámú, állandóan hadrafogható kontingens létrehozására. A törvénynek nagyon érdekes oszmán és nyugat-európai párhuzamai vannak – a gyakorlati életbe azonban nem ültették át.

A király újabb, az 1396-oshoz mérhető vállalkozásra az országban tetőző feudális anarchia miatt egyelőre nem gondolhatott. A török fenyegetés ellen azonban Európa ekkor váratlan segítséget „kapott” az utolsó nagy mongol hódítótól, Timur Lenktől, aki 1402 júliusában Ankara mellett tökéletesen szétverte Bajazid hadseregét s egy rövid évtizedre birodalmát is.

Zsigmond azonban nem használta ki a kínálkozó alkalmat: Európával egyetemben úgy ítélte meg, hogy a török kérdés lekerült a napirendről. Ezért balkáni pozíciójának megerősítésétől eltekintve (Szerbia újra magyar hűbéressé lett, és kísérletet tett Bosznia bekebelezésére) nem szentelt különösen nagy figyelmet a térség problémáinak. Problémából neki úgyis mindig volt elég: komoly szerepet játszott az európai nagypolitikában is. A szultán fiait a szerb nehéz lovasok kivágták az ankarai kavarodásból és azok a mongolok eltakarodása után újra összeeszkábálták Oszmán örökségét. Miután 1413-ban I. Mehmed eltakarította az útból utolsó ellenlábasát, Muszát is, újrakezdte a magyar végek elleni portyázásokat. 1415-ben a bosnyákok mellett avatkoznak be Dobojnál, majd 1416 augusztusától ismét rendszeresen „látogatják” a magyar vármegyéket. Bár a határvédelem több sikert könyvelhetett el ellenük, folytatódott az ország déli részének szisztematikus „leépítése” a portyázók által.

Ezzel Zsigmond lépéskényszerbe került: e betöréseket mindenképp meg kellett állítania. Fő katonai tanácsadójának, Filippo Scolarinak (aki a magyaroktól az Ozorai Pipo nevet kapta) javaslatára elhatározta a déli végvárvonal kiépítését. Lazarevics Istvánnal, a szerb uralkodóval tiszántúli birtokok fejében a tatai szerződésben 17 vár átengedéséről állapodtak meg. Az így kialakuló Klissza – Bihács – Doboj – Orbász – Macsó – Nándorfehérvár – Galambóc - Szörényvár vonal erősségei a hozzájuk tartozó „tarisznyavárakkal” megszűrték a török portyákat, és kellő létszámú mozgósereggel kiegészítve kockázatos vállalkozássá tehettek minden ilyenfajta „kalandot”. A Balkán szűk folyóvölgyeiben a közlekedési útvonalak közepére épített várak különösen alkalmasak voltak a török lovasportyák megfékezésére, hiszen nem lehetett megkerülni őket.

Természetesen az új oszmán uralkodó, I. Murád mindent megtett a rendszer teljes kiépítésének megakadályozására. Egyrészt bevette Galambócot, a rendszer egyik fő erősségét, másrészt jelentősen felélénkítette a portyatevékenységet. Murád célja a végvidék őrségének kijátszásán túl Zsigmond hatalmas katonai költségekbe „verése” volt, lehetőleg erőn felül.

A billegő mérleg

Az egyensúly időszaka (1440-1490) Az „átkozott Jankó” színre lépésével a dolgok alapvetően megváltoztak. Hunyadi János sikereinek titkát az általa végrehajtott hadügyi reformban kell keresnünk. Az alárendelt ill. magánhadseregének csapatai közt megszilárdította a fegyelmet, kiválóan megszervezte a fegyvernemek közti együttműködést, és ragyogóan alkalmazta az európai hadviselés legújabb vívmányait, többek közt a cseh „huszita” szekérvárat.

Kísérletei a török végleges kiűzésére nem járhattak sikerrel, mert nem állhattak rendelkezésére a megfelelő stratégiai eszközök: hiányzott a megfelelő anyagi háttér és az oszmán birodalmat “felépítő köveket” sem tördelhette ki egyenként az építményből. Ezt azonban ő nem ismerte fel: döntő győzelemre törekedett ott is, ahol részsikerekkel meg kellett volna elégednie. Fő érdeme, hogy az oszmánokat támadásból védekezésbe kényszerítette, s a háborúk színhelyét gyakorlatilag ő jelölte ki a Balkánon.

Terveit jelentősen segítette kezdetben a pápa által meghirdetett kereszteshadjárat és a lengyel-magyar perszonálunió létrejötte, mely a hosszú hadjárathoz és a várnai művelet végrehajtásához megfelelő erőket tudott biztosítani.

1440-ben Murád sikertelenül ostromolta Nándorfehérvárt. Hunyadi egy esztendővel később tűnt fel a polgárháborúban illetve a török portyák ellen vívott harcokban. A gyorsan emelkedő hadvezér 1442-ben Erdély vajdájaként sikeresen szállt szembe Mezid bég hatalmas portyájával Erdélyben. A Jalomica menti ütközetben, mely a Hunyadi-féle hadsereg egyik legszebb harcászati sikere volt, már az oszmánok teljes európai haderejét „küldte haza”.

Az „átkozott Jankó”, amint az oszmánok „becézték”, támadásba lendült. 1443-ban a nemzetközi lovagsereg a „hosszú hadjáratban” útban Drinápoly felé, 8 nagyobb ütközetben végigverte a török hadsereg minden bevetett alakulatát. Csak a Balkán befagyott hágói késztették visszafordulásra. Az oszmánok teljesen kikészültek: Murád szultán roppant előnyös feltételek mellett 10 éve békét kért! A szegedi béke és eskü ellenére megindított hadjárat Várna mellett zátonyra futott: elesett a király. Hunyadi az ország kormányzójaként minden erejét a török elleni harcra fordította. 1448-ban Magyarország minden erejét felhasználva hadjáratot vezetett a török ellen a balkáni népek támogatásában bízva. Rigómezőnél egy háromnapos, a végletekig kiélezett és elkeseredett ütközetben súlyos vereséget szenvedett. E vereség után belpolitikai helyzete is megingott: fölé kerekedtek a rivális bárói ligák. Bár nándorfehérvári főkapitányként több látványos sikert aratott a török felett, igazán nagy hadjáratot többé nem vezethetett a Balkánra.

Mégis a középkori Magyarország legnagyobb katonai diadalát aratta Nándor falai alatt (1456. július 4-22.), amikor a keresztesekre és magánhadseregére támaszkodva megállította és szétverte az országunk teljes elfoglalására készülő szultáni sereget. Az országban dúló belpolitikai viszálykodás és a vezérek halála miatt a világraszóló győzelem kihasználatlan maradt.

Művét fia, Hunyadi Mátyás vitte tovább. Mátyás nem egyszerűen a török elleni háborúk egyik kiemelkedő alakja, hanem az ALTERNATÍVA a törökkel szemben. Az általa kiépített állam – a központosított rendi monarchia államszervezete – hosszútávon komoly vetélytársa lehetett volna az oszmánokénak.

Mátyás nemcsak hogy felszámolta a rendi anarchiát, a bárói ligák küzdelmét, de gondos államigazgatási apparátus kiépítésével, „adóreformmal” elő tudta teremteni mindazokat az anyagi javakat, amelyek lehetővé tették egy középkori értelemben vett állandó hadsereg „üzemben tartását”, hasonlóképpen a végvári vonal megerősítését. (Más kérdés azonban, hogy az „anyagi javak előteremtése” az adóprés végletes meghúzása miatt nem szolgálta sem népszerűségét, sem az ország gyarapodását.)

A király állandó hadsereg birtokában sikeresen vehette fel a versenyt a török hadigépezettel, saját stratégiáját fordítva ellene. Nem törekedett döntő ütközetekre, sokkal inkább korlátozott célú hadjáratokban a stratégiai fontosságú várak elfoglalását szorgalmazta. Amit az oszmánok nyáron elfoglaltak, azt ő télen visszafoglalta. A török területeket ő is módszeresen pusztította és azok lakosságát Magyarországra telepítette.

Az ő uralkodása idején nyerte el végső formáját a déli végvári rendszer. Az első vonal várai (Szörény, Orsova, Nándorfehérvár, Szabács, Szrebernik, Tesány, Szokol, Banjaluka, Jajca, Klin, Klissza ill. Scadorna) mögött ott sorakoztak a második vonal erősségei (Temesvár, Lugos, Karánsebes, a szerémségi várak: Szalánkemén és Pétervárad, majd Dubica, Kruppa, Otosác, Bihács, Zeng). Az ő uralkodása idején kevés igazán sikeres portya talált utat ezen a szűrőn! S ha utat talált, „legott” készen állott a mozgó sereg megfékezésükre. Szép példája ennek a kenyérmezői ütközet, amelyben Kinizsi Pál és Báthori István gázolta el az oszmánokat 1479-ben.

Törökellenes harcaihoz Mátyás külföldről nem kapott segítséget. Rövidesen rá kellett döbbennie, hogy saját erőforrásai nem elégségesek a harc hosszútávú megvívására. Ezért uralkodásának második felében egy kellően nagy „birodalom” kialakítására törekedett, mely kellőképpen erős ahhoz, hogy szembeszálljon bármely külső ellenséggel, így az oszmánokkal is. (Ezt a „közép-európai” birodalmat ismerhetjük fel majd a Habsburg Monarchiában.) E cél érdekében vezetett háborúi sok erőt vontak el a török elleni harctól, ám ha tervei valóra válnak... Mátyás szerepének megítélése ezért is nehéz, nem láthatjuk az életmű kiteljesedését. Egy tény: halálával tervei, eredményei is sírba szálltak.

Az út vége Az elerőtlenedő ország II. Ulászló és II. Lajos uralkodása alatt Magyarország ismét tartós belpolitikai válsággal nézett szembe. II. Ulászlónak uralkodása első évében sikerült megszabadulnia az erős központi hatalom legfontosabb támaszától, az állandó zsoldosseregtől. Az eddig jól behajtott központi adókat most a helyi hatalmasságok hajtották be saját célra, s így a központi kormányzat megindult a teljes gazdasági és a vele együtt járó katonai ellehetetlenülés útján. Tanulságos az 1511-es kincstári előirányzat, amely a déli végvárvonal költségeire 130 178 aranyforinttal számol. A velencei követ a magyar király jövedelmét ebben az időben 200 000 aranyforintra teszi. Tehát békeidőben csak a déli front az ország jövedelmének majdnem 3/4-ét elvitte!!! (Arról nem beszélve, hogy az előirányzott összeg csak a zsoldfizetésre elég, a végvárak „szinten tartására” nem!!!)

A török portyák egyre biztosabban találtak utat a védővonal résein: pusztult a Délvidék s valóságos népvándorlás vette kezdetét az északi vármegyék irányába. Csökkent a jobbágytelkek, az „adóalanyok” száma, így a bevétel is, a védelem tehát még gyengébb lett. A magyar nemességet nem lehetett rávenni honvédelmi kötelezettségeinek teljesítésére. Leépítik mind a telekkatonaság, mind a bandériumok intézményét.

II. Bajazid és I. Szelim időközben meghódítja a Közel-Keletet. Az Oszmán Birodalomhoz kapcsolja Szíriát, Egyiptomot, évi jövedelme 4 000 000 arany akcse. A mérleg nyelve egyszer s mindenkorra az oszmán oldalra billent.

1520. szeptember 22-én meghalt I. Szelim, utóda I. Szulejmán. Követet küldött Budára, Behrám csauszt, akit a magyar király fogságba vetett. Az ok valószínűleg az volt, hogy a magyar vezetők rádöbbentek: így is, úgy is háborút kell vívniuk, de békében nincs esélyük a győzelemre. Ha azonban a háborút választották, legalább a megvívásáról gondoskodniuk kellett volna.

A háború gyalázatosan indul. Tragikomikus jelenetek játszódnak le. 1521-ben Szulejmán Nándor ellen indul. A Sulyok testvérek, Török Bálint gyámjai (akinek a korona 40 000 aranyforinttal tartozik, és zálogul birtokolja a várat) ezt írják a királyi tanácsnak: „...ha e mai nap Fejérvárat egy felől török császár szállana meg, más felől ő felsége, nem tudom soha, mellyiknek adnák meg hamaribb...” Szulejmán nem tétlenkedik: beveszi Szabácsot, Zimonyt és Nándorfejérvárt, darabokra szaggatva ezzel az első végvári vonalat. Ezalatt a királyi had Tolnán tölti az időt, majd dolgavégezetlenül hazaoszlik.

A következő években tovább folyik a végvári rendszeren ütött rés kiszélesítése, kiváltképp a Szerémség szenved sokat. Bár 1523-ban Tomori Pál, egy tehetséges katona kerül a déli végek élére, minden erejéből is csak annyira futja, hogy békében megakadályozza a török áttörést a Szerémségben. 1525 karácsonyán végzetes hír érkezik Budára: a szultáni sereg tavasszal Magyarországra indul.

A hadjárat előestéjén Európában épp a Habsburgok és a Habsburg-ellenes erők készültek végső leszámolásukra, a lengyel király pedig épp akkor kötött békét a portával. Némi segítség csak a pápától (és VIII. Henrik angol királytól) érkezett.

A török felvonuláshoz képest a magyar jelentősen megkésett. A nagyvezér már Péterváradot ostromolta, mikor az uralkodó még mindig Budán időzött. Mégis a védekezésre szinte teljesen alkalmatlan Pétervárad és Újlak hősies védelme tette lehetővé – amely majdnem egy hónappal hátráltatta a török felvonulást -, hogy a király csapatai úgy-ahogy összegyűljenek.

Az 1526. aug. 29-én megvívott mohácsi csata rövid két óra alatt zajlott le. A magyar sereg egyetlen lehetősége, no nem a győzelemre, de egy döntetlenre vagy akár a tisztes helytállásra az volt, hogy a felvonuló szultáni sereget annak csatarendbe fejlődése előtt támadja meg, és az oszmánok seregtesteire külön-külön mérjen csapást. Ennek szellemében az ütközetet Tomori Pál kalocsai és bácsi érsek, a fővezér egy, a táborozni készülő török balszárny ellen intézett lendületes nehézlovas rohammal indította. A csapás kezdetben elgázolt mindent, ami az útjába került, és nagy meglepetésre tért nyert. A magyar centrum azonban megkésve csatlakozott a támadáshoz: a beérkező oszmán erősítések lefékezték jobbszárnyunk rohamát és ettől kezdve érvényesült a mennyiségi fölény. Az ütközetnek és a mészárlásnak vad nyári zápor vetett véget.

Elesett az uralkodó, aki talán még egyesíthette volna az országot. Az ütközetben mindazon vezetők is életüket áldozták, akik az újjászervezésért bármit is tehettek volna. Meghalt a két érsek és az országos főurak sokasága. A középkori Magyarország nagysága és „régi dicsőségünk” ott szállt végleg sírba a mohácsi síkon, azon a fülledt, majd zivataros délutánon.
1526 vesztesége mégsem Mohács, hanem elsősorban a fonálnyi vékony utolsó szerémségi végvárvonal, amely természetes terepvonalak, akadályok mentén gátolhatta a török portyákat. Mihelyt azok kijutottak az Alföldre, nem volt többé megállás. Magyarországon mostantól az történik, amit a török akar. Ferdinánd és Szapolyai közt mindig a török lesz a nevető harmadik.