Azért jöttünk össze, mert Leslie – vagy ahogyan mindenki hívta: Lacika – összehozott bennünket a halálával, és most mindannyian gyászoljuk.
Mindegyikünknek vannak róla emlékei, melyeket megoszthatunk egymás között. Emlékek, melyek a vele töltött idő alatt keletkeztek, de ilyen alkalommal nehéz mindre – mindenre – emlékezni. Ezek idővel újra megjelennek majd az emlékezetünkben, kiválthatják őket a legkisebb dolgok.

Lacika már kicsi korában is más volt, mint a többi gyerek. Pajkos teremtés aranyos mosollyal, és anyukája nagy kedvet lelt abban, hogy aranyos kis ruhákba öltöztesse. Mindig előttem van, amikor egyszer kis cowboy-ként jelent meg, kendővel a nyakában.
Iskolásfiú korában a tudást kereste. Mint minden kisfiúnak, az ő napjait is apróbb csínyek tarkították. Emlékszem, amikor egy nap az anyukáját behívták, mert a fia majdnem tüzet okozott az iskolában.

Eltekintve e viselkedésétől, a művészetek iránti érdeklődése – mindenki örömére – már nagyon fiatalon megmutatkozott.
Kedvenc festménye, Munch "A sikoly"-a volt. – Utánozta, és évekig ez volt a legfontosabb kép az otthonukban. Mindannyian azt gondoltuk, hogy a képzőművészet felé vezet az útja, de később a zenére fordította a figyelmét.
Lacika gitározni kezdett, saját számokat komponált késő éjszakáig, amikor mindannyian aludtunk már.
Akik jól ismerik őt, ismerik különleges ízlését a zenében.
Ha a férjem keresett egy számot, melyről senki soha semmit sem hallott, Lacika megtalálta. Megtalálta, bárhol legyen: interneten vagy egy rejtett, messzi és ismeretlen zeneüzletben a Plateau-n.

Lacika a Plateau-n élt, és családunk ekkor ismerkedett meg nagyon sok jó hellyel, ahol enni-inni lehetett – legyen az egy klasszis vasárnapi brunch valahol a Mt. Royal-on, vagy egy egészen kívül eső vendéglő arra, amerre ő lakott, helyek, melyekről egyébként sohasem hallottunk volna, vagy ahova a lábunkat be nem tettük volna.
Gondolom, hogy ami az ételeket illeti, ízlése anyukájától származott. Nem a sajtos makaróni-féle ételeket kapta, hanem már kiskorától inkább kagyló, rák és más különös, ínyenc falatok szerepeltek az étrendjén, amelyekre hasonkorú gyerekek rá sem néztek.

Egyszer Verdun-be hívott bennünket megünnepelni a születésnapját.
Első pillanatban azt kérdeztük egymástól, hol vagyunk? Be merjünk-e menni? Vendéglő ez? – Talán mondani sem kell, hogy az étel fantasztikus volt, nem drága, és a kiszolgálás remek.
Ez volt Lacika. Azon az estén, abban a különleges vendéglőben, egy vakációra vitt bennünket a hideg montreali télből Mauritania napos partjaira.

Lacika soha nem volt nagyzoló. Nem törődött az előítéletekkel, elvitt bennünket olyan helyekre is, amelyek mellett máskülönben elmentünk volna, és ezáltal az életünk talán szegényebb lett volna.
Lacika állandóan kutatta, kereste Montreált, és büszkén megosztotta velünk egyéb felfedezéseit is, mint akkor, amikor elvitt bennünket a vidéki Jacob-s Ladder-be, és szokásos aggodalmával azt kérdezte:  "Nem tudom, nektek tetszeni fog-e, de én nagyon szeretem".

Emlékszem, szerette a különféle kolbászokat, amiket boldogan hozott a BBQ-ra.
Kérdem, melyikünk gyereke teszi ma ezt, ki fordít időt erre? Figyelmes és nagylelkű volt, amikor ajándékokat választott a részünkre, de akkor is, amikor nehéz időkön mentünk keresztül.

Lacikának sokat számított a család, és mindig meglepett, hogy mindenkivel fenn tudta tartani a kapcsolatot. Látom itt a barátait, akik sokan vannak. Láttam őket a kórházban a halálát megelőző este, és azon a szomorú reggelen is, amikor eltávozott közülünk. Akinek ennyi barátja van, hogyan tudott még időt találni a családja részére is?

Emlékszem, egyszer valakinek születésnapja volt. A születésnapokat rendszerint a West Island-i Clyde-nál szoktuk megünnepelni, de ezalkalommal nem oda szándékoztunk menni. Lacika megkérdezte:
"Nem ott ünnepeljük a születésnapot?" Azt feleltem:
"Nem hiszem," mire a válasza az volt:
"De hiszen ez már hagyomány".

Családi hagyomány volt együtt ünnepelni a hálaadást, karácsonyt, húsvétot és július elsejét, és mindig talált időt, hogy ő is eljöjjön. Amikor a többi fiatalt nézem, ez bizony igen ritka, de Lacika ilyen volt. Képes volt az életét úgy rendezni, hogy legyen ideje a családjára és a barátaira is, és mindenkivel nagyszerűen töltötte az idejét.

Lacika nem olyan volt, mint mindenki más. Sokszor mosolygásra késztetett,
mint például, amikor először főzött valamit a lakásán. Nagyon büszke volt, hogy spagettit tudott főzni valamilyen szósszal az egykarikájú tűzhelyén. Azt hiszem, ez volt az egyetlen főzése abban az évben.

Még nem találkoztam mással, akinek akkora tehetsége lett volna a beszédhez, mint Lacikának. Tizen-éves korában alig tudtuk megérteni, olyan gyorsan beszélt. Mondtam neki, hogy jó árverező lenne belőle. Az agya fénysebességgel haladt, mi alig bírtuk követni.

Ez a sebesség, ez a jó emlékezőtehetség akkor is megnyilvánult, amikor különféle játékokat játszottunk nyaranta vidéken, késő este. Mielőtt még bárki elolvashatta volna a kérdést, Lacika már tudta a választ.
...vagy a szellemessége: Egy esetben, amikor a Vakok Intézetében ebédelt az anyukájával, én is megjelentem, de nem számított rá, hogy én is ott leszek. Rá jellemző döbbenettel azt kérdezte:
"Te jó ég, te is meg fogsz vakulni ?"

Mindannyian másra emlékezünk:
- Furcsa ízlésére, lakása berendezésére, a vörös falra, a házinéni nagy bosszúságára.
- Komoly hozzájárulását a montreali taxisok jövedelméhez.
- Szeretett órákig zuhanyozni, délig aludni, lassan enni, és minden falatot élvezni.
- Különc öltözködésére: néha mint hajléktalan jelent meg karácsonykor, máskor szmokingban.
Kényelmesen érezte magát abban az életben, amit élt, és nem akart senkiben semmilyen különleges benyomást kelteni.

Mindent nagyon lazán fogott fel, semmit nem vett teljesen komolyan, csak úgy futtában. Ő bátorította a családját, amikor a leukémiát megállapították nála, és még a legsötétebb óráiban is másokat próbált vigasztalni. Képes volt bennünket így köszönteni:  "Hogy vagy?"

Mindig éreztem a Lacikából áradó igaz szeretetet, és őszinte törődést. Feltétel nélkül szeretett mindenkit. Ez egy ajándék, mindannyian erre kéne törekedjünk! Részemre ez az ő hagyatéka.

Sajnos, Lacikám, eljött az idő, hogy elbúcsúzzunk. Kívánom mindenkinek, hogy a veled kapcsolatos emlékeit megtartsa, ezáltal élete gazdagabb legyen!
Szüleinek, Attilának és Évinek őszinte részvétem.
Mindenki másnak Lacika nevében köszönetet mondok azért, hogy mellette voltak, különösen Elisabethnek, hogy ennyire szerette.

Drága Lacikám, idézem férjemet: rendkívül egyéni voltál!