Kevesen vannak, akik szeretik a telet, mint évszakot. Az idő fagyos, állandóan hideg van, előfordul, hogy alig lehet közlekedni, az éjszakák pedig hosszúak és sötétek. Mindemellett hónapokon keresztül csak fázunk. Mégis van valami, amit kicsitől nagyig mindenki vár, valami, ami mosolyt csal az emberek arcára, és végre melegséggel tölt el.

Egy ünnep, amely megindít, amelyre mindenki készül valamilyen formában és sok év után is emlékszik rá. Karácsonykor kénytelenek vagyunk felemelni fejünket. Valamiért aznap élni kell, örülni, nevetni, ölelkezni, könnyezni, emlékezni, csodálkozni, beszélgetni, kívánni, álmodozni, várni, szeretni és egy kicsit újra gyereknek lenni. Az ünnep egyik legnagyobb csodája, hogy még egy olykor mogorva felnőtt emberből is gyereket tud varázsolni.

Gyereket, aki nem haragszik, aki nem ró fel semmit, aki nem bánt meg, aki nem ítél el, nem kér számon, nem taktikázik, hisz a jóban, őszintén szeret, és tágra nyílt szemmel, izgatottan vár. A sok külcsín miatt persze így is nehéz a lényegre figyelni, kizárni, mindazt, ami mellékes.
A készülődés gyakran annyira magával ragad minket, hogy észre sem vesszük, milyen vicces vagy abszurd helyzetekbe kerülünk. Ezeket persze nem az ünnep hozza, hanem mi produkáljuk magunknak, egymásnak.

Íme egy ,,kép” az ajándékbeszerzésről. Az utcák fénylenek a díszesebbnél díszesebb kirakatoktól, a különböző formájú égősoroktól, halk zene szól, jönnek-mennek az emberek, gondolkodnak: ,,Mit vegyek neki?” Kitalálnak valamit: ,,Biztos örülne egy …-nek!” Meglátják: ,,Ott van!”, Elbizonytalanodnak: ,,Nem is tudom, szerinted?” Drágának tartják: ,,Ez ennyibe kerül??” Körülnéznek máshol is: ,,Végülis időm van.” Majd visszamennek: ,,Megvan még a …?” Döntenek: ,,Legyen akkor ez.” Megerősítést kérnek az eladótól: ,,Jók ezek a …?” A profi válasz: ,,Persze, nagyon jók! Nekem is ugyanilyen van.” Kifizetik: ,,Apróm? Nem, sajnos az nincs.” Boldogan elviszik: ,,Tudtam, hogy ezt kell megvenni!” Csomagolás közben otthon: ,,Biztos, jó lesz? Ne vegyek inkább valami mást?”

Ha megvannak az ajándékok, akkor sem lehet pihenni, mert hátra van még a bevásárlás. Mit kell megtenni egy ilyen napon?

Körülnézni otthon, listát írni, keresgélni, tolakodni, visszakönyökölni, elérni a polcot, sorban állni, leellenőrizni, kifizetni. Bepakolni, kijutni a parkolóból, hazavinni, elpakolni. Szakácskönyvet, edényeket elővenni, legalább egy családtagot befogni. Átlátni a káoszon, majd úrrá lenni rajta. Megőrizni a nyugalmat, még akkor is, ha este három sütemény már félkész, amikor kiderül, hogy: ,,Nem vettünk sütőport!!!!”

Vagy például, minden évben felmerülő kérdés a nők részéről, hogyan lehet minden fenyőfát elfaragni? Ráadásul annyira, hogy az általunk gondosan kiválasztott arányos, hatalmas mamutfenyőnek tűnő fából végül jó, ha egy kis formátlan tuja marad. Ha pedig véletlenül belefér a tartóba, miért nem áll rendesen soha?

Az is 24-én jut eszünkbe általában, hogy már két évvel ezelőtt is új égősort kellett volna venni…
Ott van még az az érdekes helyzet, amikor a díszítés után rájövünk, hogy megint a csúcsdísz maradt utoljára. Hirtelen bevillan a kép, amikor tavaly is ugyanez volt, és épphogy sikerült felhelyezni. Nyilvánvaló, hogy az ünnep hangulata annak a kezében van, akiében a csúcsdísz. Több családban külön tanulságkönyvet lehetne szentelni ennek a témának, elrettentő fotókkal illusztrálva.

Lehet még töprengeni, hogy mi lenne az ideális szaloncukor mennyiség, amiből még a karácsonyfára is maradna? Vagy mennyi a valószínűsége az elmúlt évek tükrében annak, hogy abból az öt kg cukorból, -ami csak a fára van félretéve- akár 25 dkg is látható lesz?
Még mindig nem megoldott probléma, így örök fejtörést okoz gyereknek, és felnőttnek egyaránt az üres cukros papírok eltűntetése.
Hálásan, mosolyogva gondolunk arra a hentesre is, aki idén sem csapta rendesen fejbe a halat…

Karácsonykor is tudunk jó értelemben körülményesek lenni, de némi humorral az így keletkező feszültségek is könnyen feloldhatók.
A szeretet ünnepe azért jóval több, mint vásárlás, főzés-sütés, díszítés. Nincs ember a világon, akit ne indítana meg, vagy ne tudná, mi is az a szenteste.

Szerte a világon sokan, sokféleképpen ünnepelünk. Nagycsaládban, irigylésre méltó megértésben, jó hangulatban, sürgés-forgás, kacagás közepette, hatalmas, díszes fával, ajándékot bontogatva, vagy egyedül, fa nélkül, otthon, kórházban, utcán, betegen, szegényen.
Vannak, akik először bontanak ajándékot, mások utoljára. A szentesték ereje igazán megmutatkozik, amikor családtagok, rokonok, barátok hosszú évek után újra egymásra találnak, megbocsátanak, békülnek, és újra együtt nevetnek.

Sokan egész évben ezt a napot várják, mások csak szeretnék túlélni ezt is. Az ünnepen szomorkodók sem akarnak mást csak, hogy szerethessenek, és szeretve legyenek. Az év folyamán gyakran bánunk szűkmarkúan szeretetünkkel. Sokszor a jó szó, a kedves érintések, de még mosolyunk is elfogy. S alig kap belőle valaki, meggondoljuk, kinek osztogatjuk. Esetenként még vissza is vesszük, amit korábban teljes szívből adtunk. Majd megdöbbenünk, amikor egész évben keményszívűen vagy távolságtartóan viselkedünk valakivel, és épp ő ajándékoz meg minket. Csodálkozunk, elfogadjuk, örülünk. Jó érzésünk, később pedig lelkiismeret-furdalásunk támad. Hazafelé, hónunk alatt az ajándékkal, felmerül a kérdés, megérdemeltük-e? Valószínű, nem. Logikus-e ajándékot adni valakinek, akinek fel kell jegyezni azokat a napjait emlékeinkben, amikor valaha kedveset szólt? Nem. De a karácsony ilyen. Nem kell állandóan értelmet keresni.

Legalább egy nap legyen az évben, amikor nem megyünk el egymás mellett némán, közönyösen. Annyira senki sem lehet szegény, hogy ne tudna adni egy mosolyt, ölelést, egy jó szót. Amikor felül tudunk emelkedni a mindennapok kicsinyességein és nem az a fontos, hogy ki mit mondott, gondolt, tett vagy nem tett, hogyan nézett. Nem éri meg olyan büszkének lenni, hogy egy telefont se tudjunk felemelni, vagy egy képeslapot megírni. Ez a fajta észben- vagy ,,szívbentartás” mindenkinek jólesik. Jó dolog, ha  mosolyunkban benne vannak emberek, de időnként ki is kell fejezni  érzelmeinket. Megtapasztalni valaki szeretetét, ragaszkodását, féltését egészen más, mint sejteni azt. Gyerekként azt hittem, a szeretetben az a legjobb, hogy nem kell megfontolni. Most is ezt hiszem.

Boldogabbak lennénk, ha nem hagynánk meg saját korlátainkat és nem félnénk a kimondott szavaktól, mert nemcsak a kézzel fogható ajándékok tudnak örömet szerezni. Egy tárgyat el lehet felejteni, ki lehet dobni, de egy embert, vagy érzést nem, mert hosszú évek múltán is jólesik a rá való emlékezés. S az ilyen pillanatokért érdemes élni. Még a szürke hétköznapokon is.