Múltból jövet a táj elhagyja szokásait, írta egy költőbarátom, talán már idéztem máskor is e szép sorát, amelyről most, hirtelen, azt gondoltam: talán mégsem igaz. Talán nem hagyja el, vagy talán nagyon-nagyon lassan. A múlt makacsul körülvesz bennünket, ott van a mentalitásban, az emberek makacs hitetlenségében, a „fogjuk meg, és vigyétek” kiváró, óvatos, visszahúzódó magatartásában. Mindenhonnan árad felénk a bevallatlan csodavárás, az, amiről a kétharmad megszerzése előtt mindenki azt mondta: tudjuk, mekkora a baj, tudjuk, hogy nem lehet azonnal csodát tenni. Mondták ezt, s most mégis azt hallani, lépten-nyomon: a kormány tehetetlen, nem is akar lépni, nincs mozgástere,  hát, nem is folytatom.

Nem a hivatásos ellenzékről beszélek, mert hát minek, van nekik elég bajuk, szerencsétlen szocialisták önmagukkal sakkoznak szimultánt, tologatják a bábukat, egy-egy lépés előtt helyet cserélve önmagukkal, sőt, odébb sétálnak egy asztallal, s lám, a mögött is ők ülnek. Komédia a javából. Ne is részletezzük, látja, akit még érdekel, hogy milyen unalmas bohózatot játszanak; nagy baj nekik, hogy nincsen gyökerük, mondanám Saint-Exupéryvel, de hát egyrészt túl hízelgő a hasonlat, másrészt soha az életben nem húzzák magasba húzni a repülőt, hogy legalább szépen haljanak, harmadrészt, ugye, a francia rózsákról mesél, nem szegfűről. Mármint, ahonnan a hasonlat.

Na meg hát, elsősorban, a vörös bárók nem kis hercegek, csak nagy arcok...

Látható, hogy fanyar kedvemben vagyok, tőlük függetlenül, mert a lényeg barátaim kedvetlensége. Akik most, tíz hónappal a győzelem után, egyre jobban mondogatják: nem sikerül, megtorpanunk, elfecsérelődünk. Hát nem. Azt felelem, amit egyik nem pesszimista barátom mondott: a nagy győzelem az apró háborúk kezdete. Mert a nagy győzelem csapást mért ugyan a főseregre, bebizonyította, hogy fősereg, mint olyan, nincs is, elolvadt, elillant a sereg, de a maroknyi csoportok még keménykednek. Kellemetlenkednek. Rész-, vagy még annyi-sem-igazságokba kapaszkodva az egészet kérdőjelezik meg, noha az egészről elég annyit mondani: glaszékesztyűben nem lehet forradalmat csinálni. A dolgok lényege ennyi.

Mert a dolgok lényegét, legbelül, még mindig őrzi a múlt. Makacsul. S hirtelen jön szembe, akkor, amikor nem is várnánk. A minap például befordultam a nagykörútról egy utcába, a Vígszínház mellett. Tudtam a nevét, jól tudtam, itt élt például szegény Rába György, de mondhatnék valaki mást is, aki szintén nem gazdag; itt élt hát, a körúttól kicsit fentebb, no de melyik utcában is? Mondom, azt hittem, tudom, de balra nézve, s hát persze, hogy balra, ezt látom:

Múltból jövet a táj elhagyja szokásait? Lehet. De lassan. Nagyon lassan. Ahogyan mi is csak lassan tudunk változtatni azon. De – tudunk. És ez a fontos.