Minden nemzeti ünnepünkhöz elválaszthatatlanul tapad a szabadság eszményének valamely megjelenési formája. Március 15.-éhez a szabad sajtó ethosza kapcsolódik, most már 163 éve és most már mindörökre. Az általános szabadságelvek megfogalmazása – Legyen béke, szabadság és egyetértés! – után mindjárt a magyar nemzet kívánalmainak első pontja ez volt: „kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését!”

Két pillanata volt és van a magyar sajtószabadságnak, a 48-as és a mai. 48-ban a nemzet, elsősorban annak polgárai és magyar nemesei kívánták azt, hogy önkényuralmi engedély nélkül szólhassanak. Azt követelték, hogy a császári hatalom, a hatóság cenzúrája nélkül szabadon véleményt nyilváníthassanak. Azt akarták elérni, hogy akinek módjában állt, korlátlanul kinyomtathassa és terjeszthesse gondolatait. Azt kívánták, hogy az emberek szabadon beszélhessenek, és ne rendőri besúgóktól kelljen rettegniük. És nem utolsósorban azt kívánták, hogy mindezt magyarul tehessék, egy független, önálló nemzet határain belül.

Elemezzük, kik is voltak a történelmi kor szereplői. Elsőként említsük az osztrák császárt. Ő jelképezi a hatalmat, az elnyomást pedig a Habsburg abszolutizmus valósította meg, az önmagát is túlélő egyeduralom. Intézményrendszere a rendőrhivatalnokokkal, a cenzorokkal akadályozta, hogy a reformeszmék terjedjenek Magyarországon. A felvilágosult, véleményükért akár életüket is feláldozni kész gondolkozók álltak a másik oldalon, fél évszázaddal a francia forradalom után. És jelen volt már a sajtóipar, a nyomdászat, az iparengedélyét kockáztató üzletember, és persze a kezdetleges fogyasztó: a művelt úriember és a polgár. Ebben a környezetben fogalmazódott meg valamikor a XIX. első felében a sajtószabadság eszménye.

Miféle sajtószabadságot kívánt tehát a magyar nemzet? ’48-ban ez a francia forradalom libertiánus, minden önkényes hatalmi, gazdasági és törvényi elnyomás alól felszabadító eszméjét jelentette. Ugyan a nemzet nevében fogalmazták az első pontot, – ám kizárólag arra és azokra vonatkozik, amit az írástudók gondoltak, és akik a polgárság elitrétegét alkották. A társadalomnak ez a vezető rétege általában nemesi anyagi fundamentumokra építkezhetett, esetleg a vagyonos polgárokból került ki. Itt tehát elsősorban nem is arról van szó, hogy a tehetős kereskedő, vagy egy iparos kiadhatott-e egy útleírást vagy pamfletet, daloskönyvet, miegymást engedély nélkül… Ugyanis kevés ilyen kívánalom volt. A magyar nemzetet alkotó hatalmas számú jobbágyság, a szegény és igencsak vékony városi polgárosodó réteg egészen bizonyosan nem kívánta volna elsőként éppen a cenzúra eltörlését. (Sokkal inkább a 4. pontot: a törvény előtti egyenlőséget – különösen, hogy az így szólt: vallási és polgári tekintetben.)

Az első pont tehát a nemzeti követelések sorában valójában szabadságjelkép. A szónak, mint fegyvernek a bevethetőségét jelenti, hiszen egyre több ember tanult meg olvasni, a tanítók, a lelkészek és a papok pedig képesek voltak eljuttatni a publikált írások tartalmát a néphez, az emberekhez. Ezt jelenti akkoriban a szabad sajtó: ez az értelme, hogy az írástudók, akik rendelkeztek a megfelelő tudással, képzettséggel, társadalmi ranggal és anyagiakkal – szabadon ki tudjanak adni bármit: azt kinyomtathassák jóváhagyás nélkül, és politikai vagy akár üzleti célra használják. Ebben az értelemben 48-ban valóban szabad lett a sajtó, a sajtógéppel való munkavégzés lehetősége. Ez persze nem azonos a sajtó szabadságának ma érvényes ethoszával.

A cenzúra eltörlése után a korabeli sajtót nem kellett szabályozni sem, vagyis a tartalom megjelenése előtt, és azt követően sem volt szükség hatósági fellépésre. Abban a korban elég volt a nálunk Deák Ferencnek tulajdonított – valójában azonban csak a szájába adott -, egyetlen rövid erkölcsi parancs: „Hazudni nem szabad!" Bár a művelt Nyugaton, különösen az Egyesült Államokban már akkor is virágzott a bulvármédia, amelyben akkorákat hazudtak, amekkorákat csak akartak. A köztudatban mégis a mai napig ezen a deáki szinten konzerválódott a médiumokkal kapcsolatos etikai elvárás, miközben azóta minden megváltozott.

Minden  generációnak  más jelent a sajtószabadság. Minden nemzedéknek más és más a kifejezésmódja, mások a vágyai. Még húsz évvel ezelőtt is a cenzúra eltörlésért kellett kiállnunk, kívántuk a sajtó szabadságát, a pártsajtó felszámolását. De hiába, a vágy kívánalom maradt. A volt ügynökök, a régi talpnyalók, a kommunista cenzorok itt maradtak közöttünk, legfeljebb köpönyeget váltottak, vagy még azt sem, esetleg függetlennek kiáltották ki magukat. A média egyoldalú maradt, a bulvár színvonala egyre mélyebbre süllyedt. ’48 sajtószabadságának, a vélemények szabad kinyilvánításának teljessége az utóbbi húsz év alatt sem adatott meg Magyarországon, egészen a mai napig.

Mást jelent ma kiállni a vélemények pluralizmusáért. Hogy, mi változott? Minden. Időközben minden egyes ember egyéni alapjogává vált a véleménynyilvánítás és a különböző nézetek korlátlan megismerhetősége. Ez az alapjog – az új médiaszabályozás eredményeképpen - Magyarországon ma már a demokratikus európai szellemben érvényesül. Ahogyan az Európai Unió bármely másik tagállamában. Most Március 15-én ismét elmondhatjuk, több mint másfél évszázad elteltével, hogy ebben az országban a sajtó és a vélemény szabad. A nemzet tagjainak megvan a lehetőségük, hogy véleményüket szabadon kifejezzék - hatóság beavatkozása nélkül - akár a köztereken, a valóságban, vagy a világhálón, a virtuális térben.

Gondoljuk csak végig, mi is a világháló? Egy köztér, hasonlatos a valóság tereihez, ahol az emberek az információs társadalom előtt találkoztak és társalogtak. Virtuális köztér, amelyben bárki mondhatja a magáét. Elektronikus kocsmapult, amelyre rákönyökölnek az internet és a klaviatúra szenvedélybetegei, és mint régen a messziről jött ember az ivóban, azt mondhatnak, amit éppen csak akarnak. A net chat fórumai és kommentjei a Hyde Parkot helyettesítik, képzeletbeli hordót állítanak a - tömegből különben ki sem látszó - bátrak alá, akik a névtelenség pajzsa mögé bújva nekibuzdulnak, és jól megmondják a magukét a világnak. A blogok virtuális tere is hasonlít a naplót vezető megmondó emberek magabiztosan hangoztatott véleményeihez, gyakorta olyan ez, mint amikor valaki régebben mániákusan stencilezte vagy sokszorosította indigóval mindennapi rögeszméit.

Magyarországon ma a médiatörvényeknek köszönhetően mindezt szabadon lehet művelni, a vélemények terjesztése elé nem állít senki sem akadályt. Egyben mindenkinek megteremtettük a jogot arra, hogy közszolgálati média tájékoztassa, oktassa és szórakoztassa és minden polgárnak lehetősége van arra, hogy sokrétű, sokoldalú és sokszínű gazdasági médiaszolgáltatások közül válassza ki a magának tetszőt és megfelelőt. Tettük mindezt úgy, hogy csak indokolt esetben lép elő Médiahatóság a rendszer szabályozására. Alapvetően mindössze két témakörben. A közmédiában elköltött közpénzek kezelésénél, és az üzleti médiában megteremtendő arányosság létrehozásának érdekében.

A frekvenciák korlátozott száma ui. behatárolja az gazdasági lehetőségeket és a megszólítható közönséget. A sajtószabadság tartalma a mi világunkban egyébként is egészen más, tartalmilag és formailag is jóval több, mint 150-200 évvel ezelőtt. Ez szükségessé teszi az állami szerepvállalást, a piaci beavatkozást és egyben lehetővé teszi a politikai befolyás, befolyásolás érvényesülését. (Ez utóbbit nyilvánvalóan minél messzebb el kell kerülni.) Amíg a média kizárólagosan a nyomtatott sajtót jelentette, más volt a helyzet, lehetett szabad sajtóról beszélni és az állami beavatkozás egyben a szabadság korlátozását is jelentette. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a sajtót több mint 100 éven keresztül a tőke és a pénz mozgatta, s pusztán a szabad megnyilatkozás hamis illúzióját keltette a kezdeti tiszta eszményre való állandó hivatkozás.

Ez az üzleti érdek sui generis szüli meg a sajtószabadság, a szabad média önellentmondását. A nyers kereskedelmi érdek ugyanis mindig is kizárólag az eladhatóságot tartotta és tartja szem előtt. Az, amiért valaki pénzt ad, az nem más, mint áru. Ha a hazugságért vagy mocskolódásért valaki hajlandó fizetni, akkor az is áru, van kereskedelmi értéke, s ha rendelet nem tiltja, forgalmazható. Kereslet és kínálat megtalálják egymást. Minden forgalmazható termék - a giccs, a pornó, a bűn, a rágalom, a deviancia, az erőszak - a média útján értékesíthető, a sajtó- és véleményszabadság védelmében és védőernyője alatt.

Na, most: van-e még egy olyan ága, ágazata a világnak, ahol mindent lehet? A gazdasági életben a csalás, a hamisítás, a minőségrontás nemcsak a büntető törvénykönyv, hanem egyidejűleg kereskedelmi jogszabályok hatálya alá is tartozik, azaz büntethető és egyben ellenőrizhető is. Az üzleti média ezért - nem a kereskedelmi törvények, hanem a klasszikus sajtó- és szólásszabadság törvényei szerint - igyekszik keretek és szabályozók nélkül működni, ezért nem tűri semmiféle hatóság jelenlétét. A megoldás csak az lehet, hogy a kereskedelmi médiát a gazdaság és a piac szabályozásának analógiájára kezeljük és bíráljuk el, megfosztva a szólás szabadságának nimbuszától.

Van a média világának egy másik olyan kérdésköre is, amelyet semmiféle médiatörvény nem rendez. Ez pedig a médiában dolgozók felhatalmazása. Egy fodrász, egy orvos vagy szakács nem dolgozhat vizsga, diploma és engedély nélkül, ráadásul – és ez most nem a bürokrácia meg a burjánzó adminisztráció kritikája – lépten-nyomon 16 féle szakigazgatási hivatal ellenőrzi. Ezzel szemben egy véleményformáló befolyásos blog-ot bárki, bármiféle ismeret, tény, tudás vagy tanulmányok nélkül üzemeltethet úgy, hogy semmiféle hatóság nem kéri rajta számon, hogy mit csinál. Valójában ők határozzák meg a törvénnyel körülírható lényeget, a médiatartalmat.

Meg lehetne próbálni annak a szabályozását, hogy ki tevékenykedhet foglalkozásszerűen a médiában. Eddig ilyesmi a médiában csak nagyon szűk határok között volt lehetséges, s ha igen, akkor legfeljebb a közszolgálati szektorban. Más professziók területén a kultúra és a civilizáció a specializálódás következtében aprólékos szabályozást hozott létre. Ha pedig törvénnyel előírható, hogy kiből lehet mérnök, bíró, esztergályos, pincér vagy buszvezető, akkor az is, hogy milyen elvárásoknak kell, hogy megfeleljen egy médiamunkás. A közmédiában mindenképpen fel kellene állítani olyan egyértelmű kritériumokat, amelyeknek a benne dolgozók meg kellene, hogy feleljenek. Diplomák, gyakorlati évek, nyelvtudás, kulturális és erkölcsi mérce, stb. Az elv még a korlátos erősforrást használó jelentős befolyásoló erővel rendelkező médiaszolgáltatókra is kiterjeszthető volna, a médiaszabályozás mindeddig konszenzussal elfogadott logikája alapján. Ki kell állni amellett, hogy a társadalomra rendkívül komoly hatást kifejtő média állami eszközökkel szabályozható területén szakmai elvárások alapján dolgozzanak.

Engedjék meg, hogy azzal zárjam: nem csak ezekben a kérdésekben jelent mást, ma kiállni a vélemények pluralizmusáért. Mások a szereplők, mint 48-en voltak. Más erők ellenében kellett küzdenünk érte. A sajtószabadságot hajdan kivívó márciusi ifjak abban a hiszemben folytatták harcukat, hogy a szabadsággal senki sem fog visszaélni. Ma a sajtószabadságért tüntetőleg utcára vonulók – három városban is -, no meg az európai közvéleményt fellármázók (Frankfurtban, New Yorkban és Bukarestben), a Magyarországot szándékosan lejáratók, a szabadosság védelmezői azért vívják a küzdelmet, hogy aztán visszaélhessenek vele. Ezért a mi nemzedékünknek március 15-én a sajtószabadságért az internacionalista baloldal légiósaival is meg kellett küzdenie. Meg kell harcolnunk azokkal a szélsőséges liberálisokkal, akik a felvilágosodás nemes libertiánus – de illuzórikus - gondolkodásával egyéni és magánérdekeiket támasztják alá, és kizárólag az önzés és az önkifejezés világában élnek. Nem törődve a társadalmi szolidaritással, az igazságossággal és azzal, hogy szavaikkal más emberek, közösségek és a magyar nemzet méltóságát sértik meg.

Nagyon mást jelent ma kiállni a sajtó szabadságáért. Meg kellett harcolni ugyanis az ember - létével összetartozó alapjogáért -, a méltóságáért. A legfontosabb, amiért ki kellett állnunk a médiatörvény megalkotása során az emberi méltóság védelme volt, a média totális szabadság-elképzelésével szemben. A  mi  sikerünk  az,  hogy  húsz  év után végre lezárhattunk egy olyan korszakot, amelyben az állampárti sajtó utóvédharcosai és kiképzett szabadcsapatai korlátlanul sértegethettek Istent és embert. És a mi nemzedékünk sikere, hogy visszaadjuk az embereknek a gyülekezés és a véleménynyilvánítás szabadságát, hogy ne kelljen hatóságtól, cenzortól, kardlaptól, gumilövedéktől tartaniuk.

Olyan országot teremtettünk, amelyben a nemzet nem gyalázható, amelyben a magyart és mást sem lehet megsérteni. Olyan országot teremtettünk, amelyben ezzel együtt a sajtó ismét szabad.’48 után 163 éve most először. És most már véglegesen.