1994-et írtunk, alig néhány hónappal voltunk túl egy letaglózó májuson. Nemcsak visszajöttek, de magabiztos pökhendiséggel azonnal a nyakunkra is telepedtek a volt kommunisták, „szocdemekké” vedlett néhai pártcsinovnyikok, pufajkások, KISZ-führerek és hasonlók. Chrudinákékat pillanatok alatt kirúgták, az akkor még vezérhajónak számító Duna tévé lét és nemlét határán egyensúlyozott, az írott nemzeti sajtó gyér maradéka tovább ritkult, megalázva és megszomorítva a túlélésért küzdött.

Azután volt kolléganőm egyszer elvitt egy budai lakásba. Ott éreztem meg – majdnem másfél évtizedre – a reménység illatát. A friss nyomdafestéknek semmihez sem hasonlítható, édes illata volt. Egy keszeg, langaléta, nagyon kedves ember fogadott, rájöttem, már találkoztunk, jó másfél évvel korábban, a nevezetes ’93-as évfordulós Szárszó-találkozón, ő is jó ismerősként üdvözölt. Lapja, az 1992-ben, tízéves kinti sikerek után gazdájával együtt Kanadából végleg hazatelepült Nyugati Magyarság pedig sokunk második otthona – a kilencvenes évek második felében és még a következő öt-hat esztendőben pedig a nemzeti szellemű magyar újságírás egyik legrangosabb bázisa lett. Olyan szerzőkkel, mint Csoóri Sándor, Duray Miklós, Tőkés László, idősebb és ifjabb Fekete Gyula, Beke György, Zétényi Zsolt, Hornyik Miklós, Raffay Ernő vagy éppen e lap munkatársai közül Tamáska Péter, Apáti Miklós vagy e sorok írója. Az alig esztendeje megszűnt Világszövetség szerzői közül szinte mindenki a lap köré tömörült – nemcsak igazi, mind nevesebb műhellyé, de hosszú évekre egyfajta irodalmi-közéleti szalonná is vált a szerkesztőségként is szolgáló Bimbó úti lakás, ahol rendszeresen összegyűltünk, és mi másról, mint a reménységről beszélgettünk órák hosszat, a friss lapszámokat forgatva, abban az édes illatban. Nekünk az a budai hajlék testesítette meg a reménység szigetét. Mindazt, amit e két szó a legmélyebb magyar értelemben jelenteni képes. Amire olyan szükségünk volt, mint a friss levegőre. És a mi szigetünket az a hórihorgas, mindenki által tisztelt és nagyon kedvelt szerkesztő-laptulajdonos, a nagylelkű és aranyszívű Miklóssi István vezette, akinél Isten kevés szeretetreméltóbb, becsületesebb és segítőkészebb teremtményt küldött ebbe az árnyékvilágba az utolsó egynéhány évtized során. Eltökélt, mélyen átélt magyarságtudata és olykor briliáns politikai éleslátása volt, a lapban pedig nemcsak maximális teret engedett és teljes önállóságot, függetlenséget, de azokban a zord időkben egyúttal komoly menedéket, fórumot és anyagi segítséget is biztosított a nemzeti oldal jó néhány számkivetettjének.

És most, bár szomorú ősz van, Áprily Lajos nagy verse jut eszembe, a Tavasz a Házsongárdi temetőben, annak is a befejező sora: „nagyon szeretném, hogyha volna könnyem, egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem” , és Aletta van der Maet nevét persze Miklóssi Pistára változtatom, aki néhány napja már a reménység földöntúli nyomdafesték-illatában lapozgatja „az újságot”, a nevével mindörökre összeforrt Nyugati Magyarságot – és akinek sokadmagammal annyi, de annyi mindent kell most megköszönnöm.