Paul Kirchhof: A házasság férfi és nő közössége

 

Magyar Krónika, marcius 10. INTERJÚ

 

A család csakis egy férfi és egy nő közötti kapcsolat lehet, amelyben a felek potenciális szülők is egyben. Az egyik legtekintélyesebb német alkotmányjogász nyilatkozott nekünk.

Paul Kirchhof a német alkotmánybírák egyik legtekintélyesebb alakja, aki nemcsak Angela Merkel kancellár közvetlen tanácsadója volt adó- és pénzügyekben, hanem egyben a német család- és pénzügypolitika egyik legnagyobb hatású formálója is, aktív alkotmánybírói időszaka alatt. Határozott konzervatív véleménye van az azonos neműek házasságát és a hagyományos családmodell különleges státuszát illetően, konzervatív jogászként érzékeny a helyi sajátosságokra, de megalapozottnak tartja azt is, ha Istenre hivatkoznak egy alkotmányban. Az alkotmány közpénzügyi fejezeteiről, az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítéséről és az alkotmányos gondolkodás egyik központi kérdéséről, az emberi méltóság fogalmának meghatározásáról is kérdeztük.

Mos Maiorum: Az Andrássy Egyetemen tartott előadásában utalt arra, hogy az emberi méltóság fogalmából tulajdonképpen minden alkotmányjogi kérdés és probléma levezethető. Mindenféle alkotmányos gondolkodás kiindulópontja tehát az emberi méltóság fogalma lenne. De mit is kell érteni az emberi méltóság fogalma alatt?
Paul Kirchhof: Az emberi méltóság biztosítása valóban olyan általános alapelv, amely alkotmányaink emberképének alapjául szolgál. Mindazonáltal ez az igencsak általánosnak és elvontnak mondható alapelv egy konkrét és nagyon is kézzel fogható jogrendszernek az alapelve: ennek a jogrendnek minden ember éppen ember-voltának köszönhetően lehet a tagja. Minden ember számára biztosítjuk a minimális létfeltételeket, szavatoljuk személyének méltóságát, és garantáljuk, hogy jogalanyként kezeljük. Ezek az egyetemes elvek azzal az igénnyel lépnek fel, hogy a világ kétszáz országában érvényesként ismerjék el azokat, bármit is nyilvánítottak ki az alkotmányozó atyák a konkrét alkotmányokban a történelem folyamán. 
MM: Igen, de ez egyben azt is jelenti, hogy az emberi méltóság elvont fogalmát országonként eltérő módon interpretálhatják?

PK: Bizony, az emberi méltóság fogalmát nagyon is eltérően interpretálják országról országra.

MM: Németországban mi a helyzet? Létezik egy többé-kevésbé egységes értelmezése az emberi méltóság fogalmának a gyakorlatban?

PK: Nos a helyzet az, hogy Németország szövetségi állam, és minden egyes tartománynak megvan a maga alkotmánya, amelyek különféle formában tartalmazzák az alapvető emberi jogok katalógusát is. Az emberi méltóság fogalma azonban a szövetségi jognak a része, éppen ezért minden egyes tartományban ugyanúgy kell érvényesülnie. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az emberi jogok fogalmának értelmezése az idők folyamán igen sokat változott. 1949-ben, a német alaptörvény elfogadásakor például az emberi méltóság alapelvéből levezethető létminimum fogalmán egészen mást értettek mint manapság. Közvetlenül a háborút követő ínséges időkben a létminimum fogalma alatt azt értették, hogy senki sem éhezhet, hogy mindenkinek legyen tető a feje fölött és legyen ruhája, amit felvesz. Manapság arról vitatkozunk, hogy egy fejlett kultúrájú, gazdag országban a méltó élethez vajon szükségszerűen hozzátartozik-e, hogy mindenkinek legyen mobiltelefonja vagy éppen televíziója. Az emberi méltóság fogalmát azonban országonként is eltérően értelmezik.   Nálunk az emberi méltóság fogalmából levezethető oktatáspolitika az általános és középiskolák, valamint a felsőoktatási intézmények révén biztosítható. Másutt mindössze arra van lehetőség, hogy az oktatáspolitika az alapvető írni és olvasni tudást biztosítsa. Különböző országokban mást és mást értenek tehát az alatt, hogy az emberi méltóság szavatolásából kifolyólag biztosítani kell az állampolgárok oktatását és nevelését. Nálunk az emberi méltóság fogalmából levezethető közbiztonság fogalma alatt azt értik, hogy az ember minden további korlátozás nélkül járhat az utcákon. Másutt viszont a közbiztonság fogalma sokkal szűkebb: van ahol, csak annyit értenek alatta, hogy az adott ország bizonyos részein, bizonyos időpontokban biztonságosan járhat-kelhet az ember, de egyben leszögezik, hogy az állam bizonyos területein ezt a fajta biztonságot nem tudják szavatolni. Magyarán az emberi méltóság alapelvét mindig az adott ország aktuális helyzetére alkalmazva interpretálják.

MM: Előadásában utalt arra is, hogy a vallásszabadság gondolata szintén levezethető az emberi méltóság fogalmából. Ami azonban a vallások és az alkotmány viszonyát illeti, felmerül a kérdés, hogy vajon Istennek van-e helye az alkotmányokban?

PK: Történelmileg valóban a vallásszabadság biztosítása konkretizálta először az emberi méltóság fogalmát a gyakorlatban. A vallásszabadság azt jelentette, hogy az állam biztosítja a békét minden egyes polgára számára, legyen szó bármilyen vallású állampolgárról vagy éppen ateistákról. Az államnak tehát ebben a tekintetben világnézetileg semlegesek kell lennie. Ugyanakkor az alkotmányozó atyák és az államot működtető politikusok mindig is tisztában voltak azzal, hogy az alkotmányjog kialakulásának egyik – ha nem a – legfontosabb forrása a vallás volt. A tízparancsolat például mindig is olyan orientációs kiindulópontként szolgált az alkotmányozók számára, amelyről egyetlen fejlett kultúra sem mondhat le. A német alaptörvény pontosan ezt a gondolkodási hagyományt rögzíti, amikor az alkotmányozó atyák az alaptörvény preambulumában leszögezik, hogy a német nép "Isten és emberi előtti felelőssége tudatában" alkotta meg az Alaptörvényt. Való igaz, hogy az emberi méltóság eszméjének, a szabadság eszméjének vagy éppen az egyenlőség eszméjének igen sok forrása van. Az egyik legfontosabb azonban egyértelműen a kereszténység. Egy másik fontos forrás a felvilágosodás, egy további fontos eredőjét pedig a 19. század szociális mozgalmai adják. A lényeg: az alkotmányozó atyák sohasem egy fiktív virágos réten összegyűlve öntik formába egy állam alkotmányát, hanem mindig is a jogi és filozófiai gondolkodás valamilyen tradíciójába illeszkedve fogalmazzák meg a normaszöveget. És pontosan ez a helyzet az emberi méltóság fogalmával is, amelynek egyik legfontosabb forrása a kereszténység volt.

MM: Korábbi írásaiban és az Andrássy Egyetemen tartott előadásában is arra a következtetésre jutott, hogy a hagyományos családmodell gondolata szintén levezethető az emberi méltóság fogalmából. Magyarországon az utóbbi időben heves vita alakult ki ennek kapcsán, hiszen az új Alaptörvény leszögezi, hogy "Magyarország  védi   a   házasság  intézményét   mint   férfi   és   nő  között,   önkéntes  elhatározás  alapján  létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját." Mit gondol az új Alaptörvény ezen passzusáról?

PK: Azt kell mondjam, hogy Németországban hasonlóan heves vitákat folytattunk ezen kérdés kapcsán. A német alaptörvény 6. paragrafusa kimondja, hogy a házasság és a család intézménye az állam különleges védelme alatt áll. Ami a tartalmi részét illeti ennek a paragrafusnak: a család valóban olyan férfinak és nőnek a közössége, akik potenciális szülők is egyben. A családot, mint férfi és nő közösségét azért védjük kiemelten, mert potenciális szülőként ők biztosíthatják a közösség jövőjét. Ha ugyanis nincsenek gyerekeink, akkor nincsen jövőnk. Ugyan a szabadságjogok csak lehetőséget teremtenek, de nem köteleznek arra, hogy az általuk biztosított lehetőségekkel éljenek is az állam polgárai, a közösség jövője mégis nagyban függ attól, hogy ezekkel a szabadságjogokkal él-e az állampolgárok mindegyike, de legalább túlnyomó többsége – legyen szó a képzés szabadságáról vagy éppen a gyerekvállalás szabadságáról. Itt persze nem arról van szó, hogy az állam gyerekvállalásra kényszerítené a potenciális szülőket. Ám a közösség jövője igenis attól függ, hogy mennyien élnek a gyerekvállalás szabadságával. És igen komoly hibát követünk el, ha a törvényhozó hajlik arra, hogy a potenciális szülők közösségeként felfogott család intézménye mellett más jellegű életközösségeket, így például az azonos neműek életközösségét a családhoz hasonló módon védje. A hagyományos értelemben vett család intézményét különösen védeni kell, a gyereknevelés teljesítményét külön támogatásban kell részesíteni. A német törvényhozó ezen felfogás szerint korrigálta a korábban meghozott törvényeket: korábban csak azok részesültek öregkori nyugdíjban, akik munkavállalóként hozzájárulást fizettek, akik bérüknek egy részét a nyugdíjbiztosítási alapba fizették be. Csakhogy a közösség fennmaradásáért mégsem ezek a munkavállalók, hanem éppen a családok tették a legtöbbet, hiszek ők „biztosítják” a generációk közötti szerződés adósát, a gyerekeket. A családon belül pedig a hagyományos munkamegosztásnak köszönhetően mindig is az anyák járultak hozzá leginkább a gyereknevelés feladatához, ezáltal pedig a közösség fennmaradásához. Éppen ezért a generációk közötti szerződés értelmében az anyák lesznek az elsők, akik öregkorukra magas nyugdíjra jogosultak. A német törvényhozó ezért is ismeri el a gyereknevelés költségeit mint a közösség fennmaradásához szükséges igencsak lényeges hozzájárulást.

MM: A hagyományos családmodell az utóbbi másfél-két évben Magyarországon is a politika előterébe került. A nemrégiben bevezetett egykulcsos adó a családokra különös tekintettel van. Csakhogy az egykulcsos adó és a hagyományos családmodell pozitív diszkriminációja sarkalatos törvényben van rögzítve. Mi a véleménye ezen intézkedések kétharmados törvénybe foglalásáról?

PK: Először is a utalnék arra, hogy a német jogi gondolkodás számára a sarkalatos vagy kétharmados törvények fogalma eléggé idegen. Nálunk bizonyos alapelveket az alkotmányban fektetnek le, minden mást viszont egyszerű többséggel elfogadott törvényben rögzítenek. Ha új parlamentet választunk, az új többség adott esetben felülvizsgálhatja és megváltoztathatja az egyszerű többséggel elfogadott régi törvényeket. Ami viszont a konkrét kérdését illeti: az az előírás, hogy a gyereknevelés költségeit le lehessen írni a személyi jövedelemadóból, Németországban egyértelműen az alkotmányból következik. Ma Németországban nem a teljes jövedelmet adóztatják meg, hanem csakis annak létminimum feletti részét. Az ember ugyanis nem adhatja az államnak keresetének azt a részét, amely létfenntartásához szükséges, hiszen különben szociális segélyre lenne szüksége. Egy olyan jövedelem azonban, amelyről nem rendelkezhetek, az adófizetés alapját sem képezheti. Ha a szülők 100 egységnyi jövedelmet szereznek  és ebből 30 egység a gyerekeket illeti, mivel a szülőknek őket kell eltartaniuk belőle, akkor a szülők efölött a 30 egység fölött nem rendelkezhetnek. Ezt a 30 egységet ki kell venni az adóalapból. Németországban mindez az alkotmányból levezethető.

MM: Ha jól sejtem Ön is hallott arról, hogy az Alkotmánybíróság jogköre a nemrégiben elfogadott Alaptörvény szerint bizonyos tekintetben jelentősen szűkült. A költségvetést is érintő törvények esetében az Alkotmánybíróság csak bizonyos alapjogok érvényesülése szempontjából vizsgálhatja az adott törvényt addig, amíg az államadósság a hazai össztermék felét meghaladja. Mi a véleménye az Alaptörvény ezen rendelkezéséről?

PK: Tudja, én azért is jöttem Magyarországra, hogy tanuljak Önöktől. Egy jogász számára mindig izgalmas élmény, ha más demokráciák és jogállamok alkotmányát tanulmányozhatja. A magyar Alaptörvény ezen passzusait olvasva pedig különösképpen elgondolkodtam. Egyrészről az a helyzet, hogy a materiális zsinórmérték tekintetében egy szokatlanul bölcs és modern alkotmánnyal van dolgunk. Azt mondják egyrészről, hogy az adózás mértékét a gazdasági teljesítőképesség mértékéhez és egyben ahhoz kötik, hogy ki milyen mértékben vesz részt a gazdasági életben. És ugyanilyen modern az alkotmányuk az államadósság szabályozását illetően: nem azt mondják, hogy az államadósság maximum a hazai össztermék 60 százalékát érheti el, hanem egyenesen úgy szabályozzák, hogy maximum 50 százalék lehet! Egyértelmű szabály, csodálatos megoldás! Ebben a tekintetben sok más európai ország előtt járnak. Ám itt jön egy ellentétes irányú mozgás is: minden alkotmány ugyanis annyit ér, amennyit egy Alkotmánybíróság be tud tartatni belőle. Márpedig az Alkotmánybíróság kompetenciája ebben a tekintetben valóban szűkül az Alaptörvény szerint. Hozzá kell tenni, hogy az Alaptörvényben választott megoldás egyáltalán nem egyedi eset: az Egyesült Államokban láthatunk hasonló megoldást. Az Önök alkotmányozó atyái jól kivehető módon a világban megtalálható különböző alkotmányos megoldásokhoz nyúltak vissza: a sarkalatos törvények esetében az osztrák mintát követték, az előzetes normakontroll esetében a francia mintát, a költségvetési és adótörvényekre vonatkozó korlátozó szabályok esetében pedig az amerikai mintát. Az alkotmány kidolgozói körbenéztek a világban, és megpróbálták a legjobb megoldást megtalálni. Hogy az Alkotmánybíróság kompetenciájának korlátozása esetén az Egyesült Államok példája-e a legjobb, azon el lehet gondolkodni, jómagam nem vagyok az ügy bírája, és tanítói szerepet sem vállalok ebben a tekintetben. Mindössze annyit mondok: Európában ma a legnagyobb hiányosságok egyértelműen a pénzügyi és adójog területén találhatóak. Azért kell küzdenünk, mind a 27 államnak együtt, hogy a pénzügyek területén a jogi szabályozás továbbra is  meghatározó jelentőségű legyen. Éppen emiatt vagyok roppant kíváncsi, hogy a magyar parlament és a magyar Alkotmánybíróság hogyan kezeli majd ezt a helyzetet. Minden további nélkül el tudom képzelni, hogy Önöknél olyan fejlődési folyamat veszi kezdetét, amely során a pénzügyi és adóügyi kérdések még szigorúbb kontroll alá kerülnek, és amelyet nagy figyelemmel és érdeklődéssel követek majd.

MM: Egy utolsó kérdés a nemzeti szuverenitás kérdéskörét illetően. Az európai integrációs folyamat tekintetében lát-e valamilyen tendenciát? A jelenlegi folyamatok erősebb centralizációhoz vezethetnek vagy van egy határ, amelyet az európai politikusok soha nem léphetnek át?

PK: Három olyan határvonal van, amelyet sem az európai jog sem pedig a nemzeti alkotmányjog szerint nem léphetnek át. Az első határvonal az uniós szerződés alapján a tagállamok identitását garantálja és kimondja: nem Európai Egyesült Államokat szeretnénk létrehozni, nem európai egységállamot akarunk, hanem autonóm államok szövetségét. A második határvonal azt jelenti, hogy az uniós szerződés és az egyes államok alkotmányai garantálják, hogy az egységesülő Európában sem vész el a demokrácia. Demokrácia alatt itt azt kell érteni, hogy a leglényegesebb döntéseket mindig az nemzetállamok parlamentjei hozzák meg. Európa ugyanis nem szövetségi állam, hanem autonóm államok szövetsége. Éppen ezért kell érvényesülnie annak az elvnek, hogy a lényeges döntések (legyen szó költségvetési vagy adóügyekről, büntetőjogról, oktatásról vagy éppen a katonaságról) a tagállamok parlamentjeiben születnek meg. A harmadik korlátot pedig az jelenti, hogy további jogosítványok átruházása az európai uniós szervekre csakis és kizárólag a tagállamok parlamentjének hozzájárulásával történhet meg (ami általában a parlament 2/3-os többségének belegyezését jelenti). A német alkotmánybíróság éppen ezért ragaszkodik ahhoz, hogy az uniós szervek kompetenciájának növelése nem érhető el a jelenleg is érvényes jogszabályok jogászi átértelmezésével. Az uniós szervek jogosítványainak erősödése nem érhető el a hátsó bejárat vagy jogi kiskapuk használatával.  Ilyen kompetenciaátruházás megsértené az uniós szerződést, és Németországban a német szerveknek figyelmen kívül kellene hagyniuk.

MM: Az adóügyek a nemzeti kompetencia körébe tartoznak?

PK: Itt meg kell különböztetnünk a közvetett adókat, amelyeket az uniós szerződés szerint egységesíteni kell, illetve a közvetlen adókat (leginkább a jövedelemadót), amely nemzeti kompetencia, így Európának ez utóbbi ügyben hallgatnia kell.

MM: És meglátása szerint ez így is marad a jövőben?

PK: Az európai politikusok ezeket a határokat újból és újból át akarják lépni, noha ezt nem tehetik meg. Hogy ezt nem teszik meg, azt a jog garantálja, hiszen Európa elsősorban  jogi közösség. Az európai szerveknek sem lenne semmiféle felhatalmazásuk, ha a jog nem érvényesülne.