Kezdésként pillantsunk a kottába: „A nyugati kultúra éppen úgy nem egységes, mint ahogy nem keresztény. A nyugati kultúra számtalan ókori és középkori kultúrelemből, sőt kultúrkörből tevődik össze, szellemi tartalma a Rómától átvett pogány vallások hagyatékának színes kaleidoszkópját mutatja. Óegyiptomi, asszír, görög és zsidó kultúrrétegek hevernek benne egymáson. Mindehhez járul még a beözönlött germán népek kultúrája. Európa törekedett arra, hogy kereszténnyé legyen, valójában sohasem lett az [...]. Egységes a kapitalizmusban lett Európa – de akkor szűnt meg európai lenni.”

Egyszerű, világos definíció. Európa nem keresztény, ezért fordul ellenünk. Mert mi világos igényt jelentünk be a keresztény Európára, ráadásul hadat üzentünk a globalizmusnak – gazdasági szabadságharcot hirdetve. Két kristálytiszta érv, kettős alapon álló felszólítás az Unió elhagyására. Az a kérdés: a könnyebbnek látszó út vajon valóban könnyebb-e?

A tűnődés első (ám immár második) pillanatában oldjuk fel a „kotta” idézőjeleit, és illesszük alá a szöveg keletkezésének adatait. Leírta Kodolányi János, megjelent a Kelet népe-ben (1941. január). Európa nem keresztény, viszont kapitalista, tehát nem nekünk való, summázhatjuk a ma is elevenként ható, mindennapi mantrát. Akkor, persze, egyszerűbb volt állást foglalni, hiszen mindenki az elkerülhetetlen második világháborút várta. Elfogadva, vagy elutasítva, de nem vitatva kitörésének esélyét. Már a korábbi években sem, erről elég realisztikus képeket olvashatunk Cs. Szabótól és Máraitól, Herczegtől és Szabó Zoltántól; s hát ez csak a válság irodalmának felső rétege.

És be is következett, s el is hozta a cezúrát. Mi megkaptuk az oroszokat, a szovjet rendszert, azt, amely egyébként „rendszerfüggetlen” birodalmi elv – a cár ezért nyújtott segítséget a bécsi udvarnak (és nem azért, hogy utólag igazságot szolgáltasson báró Wesselényinek), majd ezért adott biztatást a kommünnek, s végül ezért építette fel ott a vasfüggönyt, ahol. A nagy rendezőelvek ekként működtek, ám ennek jelentősége valahogy mindig elfakul, jelentéktelenedik. Legfeljebb ha homlokráncolást érdemel a múlt fájdalma, az újabb csatákra való buzdítások megfogalmazásakor.

S tegyük a helyzetet még világosabbá. Helyettesítsük be a mai szólamokat a közelmúlttal. Amikor az ország a nem létező „szociálkapitalizmus” és a szintén elképzelhetetlen neo (divatosabb kifejezéssel: „unortodox) liberalizmus” ellen küzdött – akkoriban valahogy senki nem érvelt azzal, hogy tekintettel a helyzet reménytelenségére, és ellenségeink nagy számára, vonuljunk ki innen. Persze, értem én, hogy a példa a maga szintjén is felháborító, elég muníciót ad az ellentámadáshoz, no de valami keveset mégis érdemel a gondolati sík párhuzama. Miért is nem volt ez egyszerűbb, és miért tűnik most egyszerűbbnek a visszatérés Európából? Abból az Európából, amely – vitatkozva Kodolányival – őrzi és ápolja keresztény hagyományait, arcait is. Ők, az őrzők, ma sem tagadnak meg bennünket. Nekünk sem kellene meghátrálnunk. (Persze, érteni vélem én a realitásokat. Azt, hogy könnyebb a Vagina-monológok bemutatását üdvözölni, mint megszervezni egy Trianon-konferenciát, ugyanott. Még akkor is, ha az utóbbi lett ígérve választóinak). Az európai helyzet ma kétségkívül bonyolultabb, de sokkal egyszerűbb, mint az Unió falain belüli küzdelem. Lényegesen világosabb.

Sok múlik azon: mennyire értjük meg, és hogyan „konvertáljuk” a mára a történelem példázatait? Egy ilyen utazásra hívom most honlapunk olvasóit. Márciusban a „régi bötűket” Kodolányi Jánosnak szenteljük; minden nap felvillantunk valamit abból a rendkívül bonyolult, szerteágazó, sokrétű életből – amely számára élet volt, nekünk a történelem jelenideje.