Kedves Mária!

Idén soha nem látott élményben volt része azoknak a montreali magyaroknak, akik elmentek március 18-án, vasárnap, a Magyarok Nagyasszonya Egyházközség templomába az ökonomikus misére, és az utána tartott Március 15-i Ünnepi Megemlékezésre.
Az előjelek biztatóak voltak. Egy héttel korábban javulni kezdett az idő.
Esett, sütött, ragyogott, zuhogott, dörgött, villámlott, sőt, kisebb szélvihart is kaptunk, ám közben lassan, de kitartóan emelkedett a hőmérséklet. Az egyre töpörödő, feketedő, összefagyott hókupacok elkeseredetten és reménytelenül, küzdöttek a zuhogó, langyos esővel avagy a szikrázó napsütéssel.

Már szombaton – 17-én – is meglepően enyhe volt az idő. Vasárnap verőfényes, kellemes reggelre ébredtünk. Hunyorogva reggeliztünk a naptól bevilágított konyhában. Mindenki szépen beöltözött, mert ugye március közepén „sose’ lehet tudni...” – legfőképpen itt, a Szent Lőrinc folyam medencéjében.
A katolikus és református hívőket a gyönyörű nagyböjti mise után – melyet Nt. György Attila és Androvits Tamás atya tartott – érte a meglepetés. A templomból kilépőket odakinn’ „kemence torka” fogadta. Később ugyan, este, a meteorológiai jelentés „csak” 25-26 Celsius fokot említett, de a templom mellett sokkal nagyobb volt a forróság. A hatalmas parkoló fekete aszfaltja átforrósodott, a templom déli oldalfala szintén fölmelegedett, s ontották a hőséget a szélcsendben.
Március 15. megünneplésére napozva várakoztak itt a montreali magyarok.

Androvits Tamás atya egy-két szavas bevezetőjét

követően az ünnepi beszédet az Ottawából érkezett Feszty Daniel egyetemi tanár tartotta. – De nem is volt az „beszéd!” Feszty Daniel mesélt.

Mesélt városáról, Komáromról, mely az 1849-es világosi fegyverletételt követően sem adta meg magát hosszú ideig, s melyet elfoglalni sem tudtak a császári erők.
Mesélt Klapka Györgyről, a komáromi vár parancsnokáról, aki csak kemény feltételek mellet volt hajlandó föladni a várat.
Mesélt saját családjáról, hiszen neve sokakban kérdést vetett föl...
Mesélt, mesélt, és hallgatóságát annyira lekötötte, hogy hosszú előadása alatt a teremből kisettenkedni senkinek sem jutott eszébe, hogy rágyújtson egy cigarettára, mert akkor:„hátha kimarad valami érdekesből.”
Beszédét fölállva köszönték meg.

Nehéz a dolga annak, akinek ilyen szónokot kell követnie.

Vikidál Gyulára várt e feladat.

Ő, bár már régebben elkezdte énekesi pályafutását, országosan ismertté 1983-ban vált, amikor a városligeti szánkó dombon (az akkori nevezetes előadás óta Királydombnak nevezték a budapestiek, s ma ez a hivatalos neve) az István a király című rock-operában eljátszotta Koppány szerepét. – Azóta ismerik a magyarok, ismered Te, én, mi.
Énekelt, szavalt, énekelt, beszélt, fölolvasott és ismét énekelt, mintha abba sem akarná hagyni. Mintha nem egy hosszú út és két óra alvás lett volna a háta mögött.
Szereplését szintén vastapssal jutalmaztuk.

A március 15-i megemlékezést Nt. György Attila rövid beszéde zárta.

Csodálatos Nemzeti Ünnepünk, csodálatos hétvégénk volt!
Aztán ez a csoda folytatódott: utána egy hétig nem is tavasz, hanem igazi nyár következett. – Kár, hogy nem voltál itt!

Ma, 2012. március. 26-án, hétfőn, visszatért a tél.

Szeretettel üdvözöllek, és várlak vissza mielőbb Montrealba.
B.K.