Átesések, avagy: vagy-vagy

Még csak nem is derengett, hisz’ február 21-én hajnali hatkor világosságnak nyoma sincs, csak a dorvali reptér úszott fényárban, ahol gyülekeztünk.

Átestünk a szokásos ceremóniákon: cipő le, zsebek ki, öv, pénztárca, minden dobozba, s ha ezek után is sikított az átvilágító készülék –, mert miért is ne sikítana – akkor következik a motozás. Avatott kezek tapogatnak végig. Alaposan, módszeresen. Meglelik valamelyik zsebben a halványra fakult, kimosott ötdollárost, és azt a fránya egycentest, melyet azért tart az ember a zsebében, hogy a BINGO-t kapargathassa. De akadnak hajcsatok a hajban, fémgombok, fémzipzár a farmeron, melyek szintén kiváltják az ellenőrző masina tiltakozó fölháborodását, minek következtében a hisztis készülékek olyan rumlit csapnak, mintha a szegény turista egy kalacsnyikovot rejtegetne a farzsebében. – De az ember a nadrágját igazán nem tolhatja le, hogy azt is a pénztárcája után küldje ellenőrzésre.
Mindegy! – Ezen is átestünk...
Majd, majd’ átestünk egymáson, amikor e tortúrát követve – ott helyben – szuszogva, nyögve megpróbáltunk visszabújni az odahaza cipőkanállal kin-keservesen fölhúzott cipőnkbe.

De itt sem értek ám véget az „átesések!”

A hamarjában, rosszul megkötött cipőfűzők kibomlottak, s ide-oda csapódva követték tulajdonosaikat. Vagy maga a „gazdi” lépett rá, vagy egy idegen, vagy valami bőröndöt húztak rá. A kegyelemdöfést a mozgójárda adta meg, ahova beakadt, és az vagy eltépte, vagy kirántotta az egészet cipőből.
Nehéz az ilyesmit orra bukás nélkül megúszni. – Sebaj! Kubában úgysem lesz szükség cipőre, mert mindenki papucsban közlekedik. A hosszú repülőúton meg úgyis legtöbben lerúgják lábbelieiket a közelebbi és távolabbi szomszédaik legnagyobb örömére.
(Nem mindenki Coco Chanel-lel mos lábat mielőtt Cayo Coco-ra indul.)

Röpülünk

Az ellenőrzést követő hosszú várakozás után végre fél kilenckor a Sunwing utazási társaság nap-sárga törzsű gépe elemelkedett Dorval betonjáról.

Úgy jelent meg alattunk az Ottawa folyó és a Szent Lőrinc folyam találkozása Montreal szigetének dél-nyugati csúcsával, valamint a Kanadát kelet-nyugati irányban (Halifaxtól Vancouverig) teljesen átszelő „40-es” autóút rövidke szakaszával és a hosszú-hosszú Deux-Montagne híddal, mintha egy vasúti modellező gondosan kimunkált, kicsiny terepasztalát szemlélnénk.
A gép a Szent Lőrinccel párhuzamosan, alacsonyan haladt. Láttuk a helyenként beállt, helyenként zajló, hatalmas folyamot.
Többször olvadásnak indult majd ismét megfagyott hó födte a Montreal-Ottawa közötti tájat. Csillogott, ragyogott, vakított a kora reggeli napfényben. Hamarosan föltűnt az ottawai lóversenypálya a Rideau Carleton kaszinóval, mely fölött a gép ráborított a leszállópályára, mert Ottawában is kellett utasokat felvennie. – Megtelt a gép.
Megkezdődött utazásunk hosszabb, szakasza: Ottawa-Cayo Coco.

Felhőtlen égbolt

No, ez azért kis túlzás! Időnkint mintha tejszínbe fúrta volna sárga orrát a gépünk, de nem ez a lényeg, hanem, hogy többnyire nagyon tiszta időben repültünk egyenest délnek. A havas táj hamarosan eltűnt.

Még a szárazföld fölött röpülve lenyeltük az utolsó falatokat, melyeket fölszolgáltak, aztán lehetett ismét kikukucskálni az ablakon. A tenger káprázatos színei egy hozzáértőnek nyilván sokat mondanak, de mi csak bámultunk, bámultunk...
A Bahama-szigetekre a pilóta hívta föl az utasok figyelmét.

Közeledtünk Kuba partjaihoz: a színek változtak, a magasság csökkent, a fülünk pattogott, a gép zökkenve földet ért, és óriási motorbőgéssel hatalmasat fékezve állt meg a rövid leszállópályán. – Nem ekkora gépekre szabták ezt a repteret, pedig hely az aztán van itt bőven, csak ki kéne irtani a gyér növényzetet!

Kuba 29 Celsius fokkal, gyors útlevél ellenőrzéssel, és „légkondis” autóbusszal fogadta az utasokat.

Éberség

Cayo Coco a lexikonok szerint korall-sziget, méghozzá a második legnagyobb Kuba partjai mentén. – Lehet benne valami, mert szállodánk nem volt közel a repülőtérhez, igaz, az autóbusz sem száguldott a jó minőségű, ám meglehetősen néptelen úton. Talán azért sem siethetett a sofőr túlságosan, mert a busz kubai kísérőnője hűtött italokat árult igen borsos áron, (vélhetően nem is legálisan) s csak ezután következett az idegenvezetés „kubai módra.” – Ne részletezzük! Elég annyi, hogy az autóbuszban (és mindenütt, ahol megfordultunk) ott függött szegény Che Guevara fényképe.

És mindenütt ahol megfordultunk, ott lógott Cayo Coco térképe is, ám azokon a sziget (vélelmezhetően) egyetlen „nemzetközi” repülőterét soha nem ott ábrázolták, ahol az előző térkép alapján kerestük volna, hanem mindig másutt.
Ha a különböző térképeken a különböző helyekre bejelölt repülőtereket egy térképre rajzolnánk, bizonyosan lefedné az egész szigetet, s a szállodáknak nem maradna helye, pedig tucatnyi szálló van már a sziget helyneként hófehér föveny födte, helyenként korallsziklás partjai mentén.

Tegeződünk
 
Figyelj Fidel!
Nevetséges! Jellemző a rendszeretekre, hogy ma, amikor tíz turista közül kilencnek számítógépe van otthon, akkor ilyen együgyűnek nézitek a külföldieket.
Hazajőve azonnal megnéztem a Google map-on, hogy hol helyezkedik el valójában Cayo Coco reptere, majd, olyan alaposan végigpásztáztam egész Kubát a szatelit-térkép segítségével, hogy csak az ablakaitokon nem kukkantottam be, és még a kapirgáló csirkéiteket is láttam.
Amúgy, ha nem akartatok volna félrevezetni, félreinformálni, akkor eszembe sem jutott volna.
Köszönöm Castro! – Itt a bizonyíték arra, hogy még a kommunizmus is lehet valamire jó: gondoskodtatok róla, hogy alaposan áttanulmányozzam Kuba térképét.

Mégegyszer köszönöm! – Gazdagabb lettem.

 

Következő számunkban folytatjuk