Birtokon belül

Megérkeztünk. – Torlódunk.
Mindenki a busz körül áll, s lesi a csomagját.

Aztán torlódunk a hatalmas, elől-hátul, sőt fölül, a tető alatt is nyitott hallban, a recepció előtt. Még nem tudjuk, hogy pár lépésnyire innen van a kávézó, ahol igazi, olasz módra készült kávé, italok, üdítők fogyaszthatók. Székeik kényelmesek, asztalaik nagyok, akár hatan-heten is körülülhetik.
A finom kávéillatot érezzük ugyan, de nem merünk elindulni az orrunk után, inkább békésen beszélgetve állunk a hosszú sorban.

Ezen a délkörön, ebben az órában még tart a szieszta, s bizony... olyan is az ügyintézés. Pedig, ha tájékoztatnának bennünket arról, hogy egy fedél alatt a recepcióval található egy hangulatos kávézó is, csak menjünk beljebb húsz métert, akkor nem lökdösnénk itt verejtékezve egymást.

Mi nem tülekedünk. Meg is van az eredménye: utolsók közt kapjuk meg a szobakártyát egy kis térképpel, hogy merre találjuk azt az épületet, ahol a szobánk van.
Keresztülmegyünk a méretes, ám mégis meghitt kávézón, aztán egy kicsi, napfényes kerengőn, végül a betonjárdán, a megadott irányba elindulunk fölkutatni a szobánkat.
Közben fényképezünk kecskét, kacsát, macskát, kócsagot, kolibrit és flamingót, kókuszt, kaktuszt, hibiszkuszt, virágba szökött agavét.

(A kecske egyik alkalmazottja a szállodának. Kalapot nyomnak a szarvai közé, befogják, és kocsikáztatja a gyerekeket.)

Kína-szindróma

A szobakártya működik. Mindkettő. – Holott Kubában vagyunk.
(Nem kell aggódni! Nem lesz ez azért mindig így.)

A szoba nagy, teraszán asztalkával, két székkel, s leléphetni a gyér, kegyetlenül szúrós növényzetre.
Kőhajításnyira lagúna, vízi madarakkal, mangrove szigetecskékkel, festői napfölkeltével. (Az utóbbi csak később.)
A fürdőszoba is nagy, üzemképes kínai hajszárítóval. (Soha nem kellett használni.)
Nem lehet panasz a szekrény méretére sem. Icurka-picurka, beépített, számkódos széf is van benne, ami alig kisebb a szobai hűtőszekrénynél.
Sebaj! A frigóba úgyis csak két doboz sört raknak naponta, meg egy liter vizet, és amúgy sem hűt túl jól. – Viszont a hotel területén, a különböző pavilonokban mindenütt kapni hideg italokat, sört, üdítőket, koktélokat, hamburgert, sült krumplit, és fölsorolni sem érdemes, hogy még mi mindent.

A tv. működik. Hurrá! Fogható a BBC, nézhetjük a nemzetközi híreket. – Három napig. Mert ekkor fejezi majd be működését a kínai gyártmányú készülék.
Ha jelezzük a hibát, akkor jönnek, és megcsinálják. – Állítólag. – De nem jeleztük. El akartuk kerülni az esetleges bosszankodást. Pedig a szomszéd szobában elromlott a széf, s azt megjavították szinte azonnal.

Nem számít! Kubába nem tévézni megy az ember.

(Hogy a széf és a hűtőszekrény kínai volt-é vagy sem...? – Csodálnám, ha azok nem Kínából kerültek volna Cayo Coco-ra, mert a Skodának hitt gépkocsiról is kiderült, hogy kínai. – Kár.)

Leltározás

Akik elsők közt megkapták szállásaikat, azok többsége azonnal körülnézett a tengerparton.
Nekem már voltak rossz tapasztalataim Kubával:
- amikor este hét óra után soha nem volt áram.
- amikor estére „elfogyott” az a meleg víz, ami nappal sem volt.
- ahol az ablaküveget nem ismerték, csak a merev zsalut, melyet szabályozni nem lehetett, tehát bezárni sem. – Ergo: a szúnyogokat sem lehetett kizárni.
Mászkált ugyan számtalan, kicsiny, „beépített” béka a falakon, a mennyezeten, s feladatuk a szúnyogok elkapása mellett talán a lehallgatás lett volna, de sem a szúnyogirtás sem a lehallgatás valamiért nem működött elég hatékonyan.
Úgy tűnt, mintha a brekik szabotáltak volna.

Körülnéztem: ablaküveg van, szúnyogháló van, függöny van, meleg víz van, a teraszajtó záródik, légkondi működik –, legalábbis addig, ameddig az áram – béka és szúnyog a szobában nincs, de egy üveg kubai rum az asztalon, az igen. – Ez igen!

Fontosabbnak tartottam kipakolni a bőröndöt, elrámolni a szobában, megkeresni villanykapcsolókat, megjegyezni a bútorok helyét, hogy áramszünet esetén ne botladozzak, minthogy a tengerparton, a homokban süppedezzek.
Nem akarok mindjárt az első délelőtt kék-zöld sípcsonttal megjelenni a vízparton.

 ...és a többiek

Jobbra, balra, a szemben levő szobában csoportunk néhány tagja kapott elhelyezést. Mindannyian kedves ismerősök. A jobboldaliak dohányosok, s hogy, hogy nem, a kellemetlen füstszag átkúszik.
Montreali „magyar szomszédaink” két házzal távolabb vannak, közelebb az éttermekhez, színpadhoz, lármához, távolabb a tengerparttól.
Szobájuk igen bides, áporodott, kesernyés csikkszagú. A teraszuk alatt a száraz növényzet telis-tele eldobált csikkekkel. Az előző üdülővendég otthagyott, „illatos emlékétől” egy hét alatt sem tudtak megszabadulni, hiába tartották állandóan tárva-nyitva a teraszajtót, megkockáztatva azt is, hogy amíg a távol vannak, addig besurran valaki a szobájukba.

A többiek is megvannak. A környező, hasonló épületekben szállásolták el őket.
Mindannyian a montreali Hungária Club tagjai vagyunk. A klub olyan, mint egy nagy kosár, melyben békésen megfér egymás mellett a Kanadai Magyar Művészek Közösségének, a Montreali Magyar Iskolának, a Montreali Magyar Krónikának, a Kanadai Magyar Mérnök Egyesületének néhány tagja, a Foyer Hongrois több lakója, valamint erdélyi, felvidéki, délvidéki emigránsok, idős, ötvenhatos menekültek, sok-sok, semmilyen egyesülethez, közösséghez sem tartozó személy.

 Az első vacsora

Büfé. – Nem árt kezdésre odaérni!
Némely nációk úgy turkálnak a kirakott ételekben, mint a homokban várépítéskor a gyerekek. – Keresik a kanadai ízeket, mondjuk a juharszirupot.
Ku-bá-ban???

A személyzet udvariasan elállja az utat, mert csak fél hétkor nyitják az éttermet. Helyesebben: nem nyitják, mert nyitott. Átjár rajta a szellő, be-beröppennek a madarak, betotyognak a vadkacsák. A macskák birtokon bévül vannak, s nem nagyon tetszik nekik, hogy zavarjuk őket, ám azonnal megbocsátanak, ha jófajta sülttel kínáljuk őket. Szinte mindenki eteti az állatokat.
A pincérek nem örülnek, hogy a vendégek odaszoktatják a macskákat, de borravaló fejében elnézőbbek. A vadkacsákkal kissé más a helyzet. „Őket” nem lehet bepelenkázni, és a fölszolgálóknak kell eltakarítaniok a kacsák „emlékeit.”

Választék az van. – Nem úgy, mint húsz esztendővel ezelőtt.
Csábít a sokféle hús, csirkecombok, kolbászkák, virslik, de továbbmegyek. Krumpli, rizs, gyümölcsök, a halat frissen sütik, csak sorba kell állni, ki kell választani a megfelelő szeleteket.
És kenyér! – Többféle finom kenyér.
Itt nem halunk éhen. – De gyomorrontást sem óhajtunk kapni. Maradunk a gyümölcsöknél, frissen sütött halnál, kenyérkénél.

Közben teljesen besötétedik, s még mindig nincs áramszünet.

Naaa! Mi lesz Castro Művek? – Megtalálom sötétben is a szám.

Az első iccaka

Vacsora után téblábolunk. – Hová? Merre?
Ki-ki jószerével még a saját épületét sem találja, pedig a világítás megfelelő. Megfelelő a hazatalálásra is, meg..., meg a fiataloknak is. – Minden egyébre.
Ahol kell ott van, ahol nem szükséges, ott nincs.

Ilyen sötét égbolthoz, ennyire fényes csillagokhoz, és ennyihez, mi, montrealiak, Montreal környékiek nem vagyunk hozzászokva.
A hold vékonyka, és a hátán fekszik mint egy kirágott, eldobott dinnyehéj. Képtelenség eldönteni, hogy „D” vagy „C” betűt formáz, azaz „D”agad-e vagy „C”sökken? Közelében két feltűnően fénylő égitest ragyog.
Csoportba verődve nézzük. Idegenek is csapódnak hozzánk. Estéről estére taglaljuk, lefényképezni mégsem sikerül. Ilyesmire alkalmatlanok a turisták tenyérnyi gépei.

A színpad és környéke világos. Többen tudni vélik, hogy hamarosan előadás kezdődik, de tőlem ma este a Leningrádi-, bocsánat, a Szentpétervári Balett Együttes is fölléphet, akkor is megyek aludni.

S alszunk, mint a bunda. – Elalszunk a kínai készülék BBC hírein.

Következő számunkban folytatjuk