Hasad a hajnal
Mi meg az egészet átaludtuk!

Igaz, a sötétítő függöny rendesen be volt húzva, de hiába húznánk be rendesen, ha az nem lenne „rendes.” – De ez „rendes.” Egészen rendesen sötétít.
Köszi Kaszi!* Sokat fejlődtetek húsz esztendő alatt.

Először ugyan, amikor a függönyt elhúztam, a fele leszaladt a rúdról, mert a végéről hiányzott az a gömb, ami megakasztotta volna. Fölmásztam, és szépen visszaakasztgattam a lefutott részt. Fél pár zoknimat, amiben utaztam, rácsomóztam a rúd végére, hogy többé ez ne fordulhassék elő! Sajna, nem volt kimosva.

* Kaszi: - Castro
Baráti tanácsok a Majesztrónak

Elképzelhető, hogy a következő vendégetek reklamálni fog a zokni miatt. Szedjétek le, rögzítsetek helyette oda egy gömböt, de egy pezsgősüveg dugója is megteszi.
Csak azért szólok, hogy tudjátok, mi az, ami bűzlik nálatok.
Kérhetném, hogy a zoknimat mossátok ki, küldjétek vissza, de nem kell! – Megtarthatjátok.

A pápának pedig – azért – megcsókolhattad volna legalább a gyűrűjét! Nincs neked hátra annyi időd, hogy ezt a bakit helyrehozd, pedig, az elszámoltatásnál majd jól jönnének az ilyen piros pontok!

Példát vehettél volna a néhai „nagy haverról,” Arafatról: ő meg tudta csókolni János Pál kezét.
A másik barátodnak meg hiába is lóg ott mindenütt a képe, őt is számon fogják kérni rajtad. – Odafönn.
Mert nagy riválisodat – Guevarat – annakidején nem a „bécsi udvar által fölbérelt puskagolyó” ölte meg, s ez azóta nyilván nyomhatja a lelkedet.
Che „valakinek” az útjában állt. „Valaki” féltette tőle a karrierjét, a jövőjét. – Aztán egy tűzharcban szegény dokit találat érte, de, hogy ki „találta” el, s melyik oldalról „lőttek neki” az ma már kideríthetetlen. – Kideríthetetlen volt annakidején is, hisz nem volt cél, hogy kiderüljön, de fönt azér’ tudják.
Ha meg már úgyis ott a pápa –, odafáradt olyan messziről – meggyónhattad volna!
Könnyíthettél volna a lelkeden. – Elpasszoltad. (Csak úgy megjegyzem...)
Lassan már magadon sem fogsz tudni könnyíteni. (Ezt is csak úgy megjegyzem.)


Az indulásunk

De maradjunk a napfölkelténél! Szépen elaludtuk.
Fáradtságra nem hivatkoznék – mert utunk kellemes volt, és egyáltalán nem fárasztó – inkább az idegeskedésre.

Utolsónak, utolsó pillanatban értünk a reptérre.
Akkor indultunk el otthonról, amikor már a ott kellett volna lennünk. A hídon, a reggeli csúcsban, balesetet fogtunk ki. Egy sáv volt nyitva három helyett. A reptér körül meg úgy fölszedték mindenütt az utakat, hogy lassan csak daruval közelíthetik meg a gépkocsik a ki-bejáratot.
Valami csoda történhetett, mert mégis odaértünk. Bevették utolsónak (!) a csomagjainkat, s utána zárták a kaput.

Ezt az izgalmat alaposan ki kellett pihenni!


Reggeli

A Nap magasan. Az erős fényben hunyorogva tartunk az étterem felé. A macskák, vadkacsák már jóllaktak, nem háborgatnak. A szépen kirakott tálakat az időben érkező vendégek alaposan összeturkálták.
„Nekünk csak a vége jutott, zime-zumm...” – Tanultunk belőle: elsők közt kell odaérni!

A tükörtojást, rántottát frissen sütik – platnin.
Két tükörtojás, megpakolom a tányért papayával, ananásszal, a kancsóból egy kis kefir a begrébe, (Ok, ok, ok! Csurdig töltöm, hogy ne kelljen újabb adagért visszamenni.) és megvan a reggeli. Narancslevet hoz a pincér, gyümölcsöt meg még kétszer szedek. – Bocs. Elszámoltam magam. Háromszor. (De csak, mert túl kicsik a tányérjaik.)
Nem visz rá a lélek, hogy a kávéjukat, amit szintén kancsóbók kell kiönteni, megkóstoljam. – Otthon is jól megvagyok napokig kávé nélkül.

Ennyi reggelivel vígan el lehet lenni délig, annál is inkább, mivel mindjárt tíz óra, „zárják” az éttermet, és kezdődik a recepció melletti „diszkóban” az új vendégek tájékoztatása.

Ez a helység nem nyitott. Az éjszakai, tömény, szellőzetlen füstszag megtorpantja a belépőket. Szerencsére a tájékoztatás is „tömény,” gyors, alapos: számtalan program közül válogathatni, melyekért fizetni kell.
A kerengőben, a két ügyintézőnél, a prospektusokban lehet keresgélni.

Jó. Majd megnézzük.


A tengerpart

A szálloda területét keskeny bozót választja el a parttól: kókuszpálmák és valami homokot, sós vizet tűrő aljnövényzet. – Pár méter az egész. Két helyen kiirtották, hogy lemehessünk a partra.
Még, hogy „le?” – Lapos az egész sziget, mint a macesz, helyenként kis puklikkal, ahogyan a korall építgette magát az évmilliók során. Ha a szigeten végigsöpörne egy szökőár, akkor az emeleten elhelyezett vendégek rumosüvegeit is levinné az asztalokról.

Az egyik átjáró előtt szépen épített iker-zuhanyozó, aztán fajárda a bozóton körösztül, majd pálmafákkal árnyékolt, fedett pavilon áll a parton. Kapható itt rum, koktélok, hot dog, hamburger, sült burgonya, üdítők, minden, ami „feltétlenül szükséges és nélkülözhetetlen” a tengerparton,
Strandőrség, azaz úszómester bezzeg nincs, mint az amerikai filmekben, vagy, akár a legkisebb kanadai uszodában.

Közel a másik „lejáró” is. A lovak arra térnek „haza,” ha napnyugtakor szolgálatuk lejár, ezért itt nincs fajárda. Homokon, meg egyéb gombócokon kell átgázolnia annak, aki erre akar a strandra jutni.

A szálloda területén minden „ingyenes,” csak azért kell tíz dollárt fizetni, ha valaki a lóról akarja ledobatni magát.
Szegény pacik! Egész nap ádigállnak a tűző napon, vagy a testes vendégeket cipelik.


Az első „korty” tenger

A tájékoztatásról jőve, mindjárt a fajárdára „tévedünk,” s a végében levő pavilon közelében telepszünk le „magyar szomszédainkkal.” – A csoportból senki sehol, de ebédig jól elvagyunk négyesben a pálmalevelek alatt. – Mi a vízben meg a napernyő-, a férfiak inkább a pavilon pálmalevelei alatt, a pultot támasztva. – Amíg mi a tengert „kóstolgatjuk” addig ők a rumot ízlelgetik.

A homok hófehér, a víz langyos, felszíne tükörsima, mint az olaj. Tajték semerre sem látszik.

Cayo Coco-t mérhetetlen homoklapályok övezik. Ezek elsimítják, megszelídítik a nem túl vad hullámokat, s most amúgy is teljes a szélcsend.
A tengeren egyetlen árva vitorla fehérlik. – Fejlődés! – Húsz esztendővel ezelőtt „ennyi” sem volt.
Már vizibicikli is bérelhető. – Gondolják, evvel lehetetlen Floridáig elpedálozni, bár... minden megtörténhet, ha a parti őrség nem elég „figyelmes.”

Messze-messze emberek a vízben, s derékig alig ér nekik, pedig itt a dagály. Ebéd után, apálykor, ugyanott – a távolban – bokáig (!) érő lesz a víz.


Jó ebédhez szól a macska

Történt, hogy a késői reggelit követően korán mentünk ebédelni.
Mosolygó személyzet, szépen kirakott ennivaló, sündörgő cirmosok fogadnak, „akik” nyávogva sürgetnek bennünket.

Azonnal a „platnis pulthoz” megyek, ahol ekkor még nem kígyózik sor. Húsokat, hamburgert, kolbászokat, virsliket, szalonnát, halat sütnek.

A változatosság kedvéért halat és gyümölcsöt eszem. – Ne feledjük! Böjt is van. (E változatosság egy hétig fog tartani.) Aki nem ette magát még degeszre dinnyével, papayával, ananásszal és naranccsal, az el nem tudja képzelni, hogy mennyire laktató pár szelet hallal, kenyérrel.
Salátákat sem eszem. A víz, amivel mossák, nem biztos, hogy megfelelő a kanadai gyomornak. Gyomorrontás esetére hoztam gyógyszereket, de nem feltétlenül óhajtom beszedni.

Pihegve ültünk az asztal körül, megvárva, hogy később érkezett ismerőseink is befejezzék az étkezést.


Kubai kávé

Valaki már „megjárta” a recepcióhoz közeli kávézót reggeli után, s csodákat mesél. Fölkerekedünk hát, és átporoszkálnánk a kis kerengőn, de ott két íróasztalnál két álmos ügyintéző megállít bennünket különböző programokat ajánlgatva. – Aaaha! Őket említették a délelőtti tájékoztatón.

A kiadós ebédtől, a forróságtól – akárcsak ők – mi is álmosak vagyunk. Nézegetünk, válogatunk.
- Majd a kávé után – hárítjuk el az udvarias, kissé erőszakos ajánlatokat.

A kávézó építészeti megoldása előtt komoly szakmabéliek is megemelnék a kalapjukat. Nyitott. Méretei ellenére is barátságos, félhomályos, szellős a koradélutáni forróságban, holott kint remegve áll a levegő. – Kint? Hiszen mi is kint vagyunk, csak éppen tető van a fejünk felett! – A kinti virágok bekúsznak, a bentiek kifele törekszenek.
Közelebb húzunk egymáshoz két kerek asztalt, székeket tologatunk, letottyanunk. – Nehéz lesz innen fölállni!
Fölsorolni sem lehet, hányféle kávé és ital közül választhatni. Nem vagyok kávés, de itt ittam. – Megkívánta a hangulat. Csak néhány száraz sütemény hiányzott.
Legközelebb majd hozunk az ebédlőből az e célra odakészített műanyag tányérkákon.


Tapogatódzunk

Ám senki ne gondoljon semmi jóra! – Csupán kávézgatás közben kiszimatoljuk, mi, nők, „mi merre”?
Többen is föl-fölállunk, mégsem sütiért indulunk az étterem felé, hanem az ellenkező irányba.
„Találunk” valuta boltot kubai italokkal, szivarokkal és méregdrága, elég hitvány minőségű strand-cucokkal, szabadtéri „piacot” emléktárgyakkal, csecsebecsékkel, de a férfiakat, akik már elnehezültek a kávéjukat kísérő sokadik rumtól, nem lehet kimozdítani a foteljaikból, pedig jó lenne még alkonyatig néhány órát a parton tölteni. – Hideg sör ott is van.

Ez hatott! – Úgy látszik, ez a varázsmondat.


Szézám nyílj ki!

A szobakártyám nem működik. Mind a négy irányban kipróbálom, akkor sem. Szomszédaink a strandon, én meg járuljak a távoli recepcióhoz, hogy fáradjanak ide segíteni? – A hotel területe akkora, mintha egy kis falu lenne. Térképpel közlekedünk. – Ki tudja mikor méltóztatnak majd megérkezni

A férjem közeledik elég bizonytalan járással. A „megittasult” emberek öntudatos magabiztosságával dugja kártyáját a zárba, mire az azonnal zöld utat mutat.
Kipróbáljuk az én, működésképtelen kártyámat, s a zár csodák-csodájára erre is nyílik.

Fidel! Ne viccelődj velem!