Sínen vagyunk

Idő kellett ahhoz, hogy kiismerjük magunkat.
Már nagyjából tudjuk, ki hol lakik, mi hol található.
Tudjuk, hogy ugyanolyan finom a kávé mindenütt, mindegyik pavilonban a szálló területén, és a sör hideg, bárhol isszuk. (Magam ugyan meg nem innám, de „van más is,” sőt, buborék-mentes vízből is válogathatni!)

Tudjuk, éjjelenként diszkó van a fiataloknak.
Tudjuk, hogy minden este látványos revüt mutatnak be a színpadon profi művészek, akik nappal gyakorolnak.
Tudjuk, mindegyikük beszél valamilyen szinten angolul, de a vendégekkel tilos kapcsolatot teremteniük, azonban a színpad körül próba közben bámészkodókkal azért szóba állhatnak. – De csak ott! Este, előadás után fél órával, a szobájukban kell lenniük, és ezt be is tartják, mert nem tudhatják, ki a besúgó köztük, vagy a vendégek között.
Tudjuk, Castro-Papa rajta tartja népén a szemét. – A szemét le nem venné róluk!
Sejtjük, hogy főleg azokról, akik a „valutalelőhelyek” közelében tevékenykednek.

Az előadásokra a délelőtti kíváncsiskodók közül választják ki azt, akit majd este „véletlenszerűen” fölhívnak a színpadra a közönség soraiból. Ezek az előadások legmulatságosabb pillanatai. – (És a nevetéstől nem csak a szem nem marad szárazon...)


Mindennapok

Reggeltől estig a tengerparton vagyunk. Többnyire azt csináljuk, amit otthon, ki-ki szokásainak, vérmérsékletének megfelelően.

- A bagósok cigiről-cigire gyújtanak.
- A kártyások a parton is a lapot verik.
- Mások olvasnak, vagy rejtvény-könyvben keresgélnek, a még meg nem fejtett, befejezetlen rejtvények után kutatva.
- A Kanadai Magyar Művészek Közösségének tagjai skicceket készítenek. Szénnel, krétával, ceruzával örökítik meg a tengert, a színeket. Próbálják megfogni, elkapni a hangulatot.
- A különböző egyesületek vezetőségének tagjai itt is az egyesületi munkák jövőjét latolgatják: hogyan tovább?
A pillanatokat a fényképezőgépek rögzítik.

Napirend

Reggeli, tengerpart, ebéd, tengerpart, vacsora, műsor. – Ez a műsor nap, mint nap.

Kicsit bővebben: reggeli valamint ebéd után azért beülünk kicsit a „mi kávézónk”-ba. Elővesszük az étteremből hozott süteményt, felét megkapják a csőrüket tátó, türelmetlen kacsák – néha az egészet „elkérik” – iszunk egy kávét, és indulunk a partra. Útban, innen-onnan, csoportunk több tagja csatlakozik hozzánk. Ők az „ő kávézójuk”-ba” járnak, s esküsznek rá, mi viszont a „mienk”-re, ezért továbbra is mindenki marad a „magáéban.” – Az egyikbe a kacsák járnak be, a másikba a sárga szemű fekete madarak, a színpad melletti pavilonból látni lehet a táncot próbáló fiatalokat.

A két nap alatt kialakult „szokásokon” változtatni már senki sem akar.
Kimozdulni sem.

Kirándulunk

Megérkezésünkkor, a repülőtérről a szálloda fele tartva, autóbuszunk találkozott egy mókás kisautóval. Mozdony formája volt, és két nyitott szerelvényt vontatott. – Turisták ültek rajta.
Mintha a kis csu-csut egy vidámparkból szöktette volna meg valaki.

Azonban mindhiába biztatunk bárkit is, hogy menjünk el közösen a csu-csuval hirdetett kirándulásra, a magyar csoportból csak egyetlen fiatalembert tudunk rávenni a „kalandra.”

Ebéd után barátainkkal a „törzskávézónkban” ütjük el az időt indulásig. A csu-csu sokat késik.
- Talán nem is jön? Itt feledett minket, mert csak öten vagyunk? (Ugyanis, hármunkon kívül egy ottawai házaspár szintén jelentkezett az útra.)
A recepción megnyugtatnak bennünket, hogy azért késik, mert a szomszédos szállodában is vesz föl utasokat.

Hát... Azok az utasok ketten voltak. – Két fiatal leányka.
Eltartott fél óráig fölvenni őket?

Mi – öten – egy pillanat alatt elfoglaljuk a pici, kényelmetlen, gyermekekre szabott padokat, és a rekkenő hőségben elindulunk az ismeretlenbe...

Csu-csunk időnként legalább harminc kilométeres sebességgel száguld a reptér felé vezető, teljesen néptelen úton, majd hipp-hopp befordul egy keskeny kis mellékútra: a még nagyobb ismeretlenbe.

Esti mese

Vacsora után, de már közben is, tele szájjal meséljük naaagy kalandunkat a kis csu-csuval. Később, a kávézóban két asztalt körülülve folytatjuk élménybeszámolónkat:

- Először egy farmra mentünk. Nem messze van ide. Akár bérelt bicajjal is elkerekezhetnénk odáig, ha valakit érdekel – mondjuk – de senkit nem érdekel.
Ilyen melegben ki lenne hajlandó akár csak két-három kilométert is tekerni a betonon, amikor ott a selymes, fehér homok az azúr tengerrel?

A farm valójában egy pici múzeum-féleség „politikai felütésekkel.”
Az idegeneket vezető alkalmazott fél. – Fél, mert egyetlen rossz szó, és ugrik az állása. Látszik rajta, hogy egy „valamikor jobb napokat látott” kubai családból származhatik, de már ebbe rendszerbe „nőtt bele.” Talán büntetésből került ide, az „Isten háta mögé?” Igaz, van ennél még sokkal rosszabb hely is, illetve, ez a munkahely nem is rossz.
Egy régi kubai tanyaházat mutat be.

Elmondja, hogy a szigetnek nincs semmi termőrétege. A homokkal befútt korallon megkapaszkodott néhány növény, azok lehullatják a leveleiket, s a következő periódusban a lehullott avarból próbálnak megélni. A körforgás így ismétlődik évről-évre, a növények önmagukat éltetik.

(Akár Kuba népe, ám ezt nem ő mondja, hanem én, mert neki ezért minimum egy „Recsk” járna, de inkább kettő. – Fidel nem a széles derékszíjával fenyít, bár... ki tudja? – Fojtani meg beretvát fenni lehet nadrágszíjjal is.)

Két évszak van: száraz és esős.
A sziget valamikor nagyon szegény volt. A boldogulást a turisták hozták meg. A reptér, az út, a villanyhálózat miattuk létesült. A sziget lakosságát részben a szállodák személyzete adja – mondja, s közben látszik, hogy minden szavára ügyel, nehogy véletlenül „rosszat” mondjon.

A tanyától távolabb deszkával, pálmalevelekkel fedett, rózsával, hibiszkusszal benőtt nyitott pavilon. – Kávé, sör, rum, koktélok, üdítők hamburger, szendvicsek – zenészek meg egy édes kis állatka: Jutija (Hutija) Conga. – Colombus idejében Kuba legnagyobb emlősállata volt, és az interneten minden megtudható „róla.”
Frissen letört, zsenge rózsahajtással csalogatják elő az asztal alól. Láthatóan megszokta a sok vendéget.
Akkora, mint egy nyuszi, sokkal durvább szőrrel, és patkányra emlékeztető külsővel.
Védett, mert ízletes húsa miatt szinte teljesen kipusztították.

Második megálló

Csu-csunk a sziget belseje fele tart, és erősen küszködik egy enyhe emelkedővel.
Látni ugyan nem látjuk, mégis, érezhetően távolodunk a parttól.
- Jajj! Csak győzze szusszal! Eléggé messze kerültünk a szállodától, és ha gyalog kell visszamenni? Van ezeknek egyáltalán cell-hálózatuk? – Mert telefonunk az még csak lenne, de a sötétedés Kubában hirtelen érkezik. Világítás nincs. Forgalom sincs. A gyér növényzet alacsony ugyan, de annyira nem, hogy a tengert lássuk.
Fölérünk a dombtetőre. Szerencsére innen már csak lefele van! Talán gurul ez a targonca, ha nem fékezik!

Még a tanyán elmondták, hogy mivel ez egy korall sziget, tele van kisebb nagyobb üregekkel. – Hát... – ez itt, a domb tetején – ez egy nagyobb üreg.
Ingó-bingó vas csigalépcsőn ereszkedünk 3-4 méterrel a felszín alá. Bekapcsolják a világítást is, hogy mutassák, az is van, de nappal felesleges, meg hangos is. Idehallik az áramfejlesztő hangos berregése. Amikor éjjel üvöltve szól a zene, akkor biztos nem zavaró, de most, ebben a csendben, ezen a paradicsomi helyen...?
A barlangkamrák mennyezetén hatalmas lyukak tátongnak, ahonnan látható az égbolt. A fák gyökerei mindenütt belógnak, vizet keresve. Ahol nem likas a plafon, ott denevérek csüngnek.
Gyönyörű lenne, de otromba kezek diszkóvá alakították ezt a csöpp természeti csodát. A barlang falain megjelent a falfirka, és az egész elhanyagolt vizeldeszagot áraszt.

Csak azt tudnám, hogy amikor megérkezik az esős évszak, és hatalmas felhőszakadások zúdulnak Cayo Cocora, hova folyik az a rengeteg esővíz? – Mert, hogy ernyőt nem tartanak a barlang lukai fölé, az biztos. – De legalább a Jóistenke által megnyitott csapok vize alaposan átmossa ennek a barlang-diszkónak a mocskos betonpadlóját, és a WC-ket is leöblíti, aztán ez a fölmosóvíz mehet a kénköves pokolba!
Ezt a látogatást kihagyhattuk volna!

Irány a part!

Legurulunk kis dombról, aztán az aszfaltos útról is, s be a bozótba!
A murvával fölszórt csapáson, csu-csunk „ikertestvérével” találkozunk. Robogva közeledik, sűrű, sárga porfelhőt húzva maga után, aztán megállunk – „fejtől-lábtól” – szorosan egymás mellett.
Eszembe jutott a hajdani Petőfi Rádió délután két órai állandó műsora, az időjárás és vízállás jelentés. „Hajóvonták találkozása tilos!” ismételték untig, s mi nem tudtuk mit jelent, de alighanem, az valami olyasmi lehetett, ami éppen most történik velünk: a keskeny úton ugyanis alig-alig férünk el egymás mellett.

A két „masiniszta” hosszan köszönti egymást, ezalatt a por valamennyire leül, de a java marad, s mi megyünk oda, ahonnan ez érkezett: a korallsziklás partra.
Itt egy természetbúvár napokig jól ellenne, annyi érdekességet találhat a korallsziklák felszínén, repedéseiben, mélyedéseiben.
Meg szemetet. Rengeteg szemetet. A drágalátos külföldiek szemetét.
Mert itt kubai állampolgár meg nem fordul, ha csak az a néhány határőr nem, akik a hangulatos kis – villany és víz nélküli – vendéglátó hely dolgozóinak vannak beöltöztetetve.
Csudálkoztak is erősen, talán meg is sértődtek, hogy minden igyekezetük ellenért senki nem fogyasztott semmit.

Öt órára járt az idő. Hogyan képzelték, hogy ami kitudja mióta ott melegszik a pálmatető alatt, abból egy külföldi eszik?

Erre is oktasd ki a népedet Fidel, ne csak a marxizmusra, he!