Telnek a napok

A langyos estéket a „mi” kávézónkban töltjük. Néha többen, néha kevesebben üljük körül az asztalt. Ez alkalommal három kerek asztalt kellett összetoltunk, de így is alig fértünk. Akadt, aki a második sorból nyújtogatta a nyakát, nehogy egyetlen szót is elveszítsen.

Itt szerencsére nincs zene! Van ugyan egy zongora, azon néha egy-egy vendég játszik – legtöbbje még elviselhetően is (!) – és főleg halkan, mivel mikrofon sincs.

A kaland

Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, stb, stb, stb... – Ismerős?
Akkor most ezt fog következni.

Ő elment egy kalandra, majd hetek multával leírta, amaz (másod-generációs magyar) lefordította, én meg elmesélem. – Persze, nem a hetekkel később keletkezett angol szöveg magyar fordításából! Az ugyanis olyanra sikeredett, mint egy összeállítható kínai kütyü magyar vagy angol nyelvű használati utasítása, melyet Kínában költött egy ügybuzgó angolul avagy magyarul „perfekt” tudó kínai.

Tehát a fiss, néhány órás élmény elmesélésének körülményei és története következik.

Az érdekesnek ígérkező beszámoló már a vacsora alatt megkezdődött avval, hogy Tibor barátunk megjegyezte:

- Tornádó is volt.
Ettől kezdve mindenki azt leste, hogy mikor ürül ki végre Tibor barátunk tányérja, és jajj! Csak vissza ne menjen újabb adagért a büféasztalhoz!
De visszament. – Többször is.
A délutáni, tornádó okozta nagy izgalomra enni kellett, hogy megfelelően inni is lehessen rá.

A story

Igen. – Tetszik, nem tetszik: story.
Mert az előadó két évesen került Magyarországról angol nyelvterületre, kegyetlenül töri az anyanyelvét, de minden tudását latba vetve igyekezett magyarul előadni az izgalmas nap eseményeit, s mi visítottunk a nevetéstől, pedig...
Pedig, egy héttel később, idehaza jöttem rá, hogy mekkora veszélyben voltak valójában.

Kat(y)amarán

Barátaink befizettek egy katamarán-kirándulásra. Autóbusz jött értük, mely körbejárta velük a szigetet szállodáról-szállodára, és mindenütt vett föl néhány utast. A megtelt busz aztán egy távoli kikötőbe vitte őket, ahol mindenféle ütött-kopott lélekvesztő horgonyzott, ők azonban egy mesebéli hófehér katamaránba szálltak, amely orosz gyártmányú, és tíz éves – a kapitány elmondása szerint – s amelyen nagyjából ötven személy számára biztosítottak kényelmes helyet.

”QBAnication”

A hajón minden volt.
Úgy érezték magukat, mintha egy kaliforniai milliárdos hívta volna meg őket partyra a luxus yachtjára.

Csokornyakkendős, fehérkesztyűs pincér, revübe illő, miniszoknyás pincérnő szolgálta föl a sokféle harapnivaló mellé a jéghideg söröket, coctailokat, s amikor már az utasok kellőképpen föltöltötték magukat alkoholos és alkohol mentes folyadékokkal, akkor derült ki, hogy a mosdók le vannak zárva. Csupán egy volt nyitva, abban viszont nem volt világítás odalent, az ablaktalan hajótestben.

Az álomhajón lényegében a személyzeten kívül semmi, de semmi nem működött. – Ők viszont kitűnően.
A pincérnő a férfi vendégek legnagyobb örömére aggódva hajolt le pillanatonként valami kis elpotyogtatott ételmaradékért, nehogy megcsússzon valaki a fedélzeten.
Mivel szél sem volt, a vitorlák sem „üzemeltek.” Csupán a két, kisteljesítményű ruszki motor küzdött az olajsima tengerrel, azok sem sokáig, mert az egyik hamarosan leállt.
Az idő csodálatos volt. Ahogyan mondják: „szellő se’ rebbent,” ami azonban a tengeren egy vitorlásnak – gondolom – mégsem annyira jó. – Nem?

A távolban, a látóhatár szélén mindvégig fekete viharfelhők gomolyogtak, de a hajó legénysége váltig állította, hogy veszélytelen. Úgy tűnt, igazat beszélnek, ugyanis a felhők maradtak ott, ahol voltak, ám a hajó szintén, mert az egyetlen, még működő ruszki hajómotorral alig-alig haladt.

A tornádó

A félelem akkor lett úrrá az utasokon, amikor az egyik felhő hatalmas tölcsért vonszolva a hasa alatt, kivált a látóhatár fellegei közül, és megindult egyenest a katamarán irányába. Pont abban a pillanatban, amikor a második orosz motor is leállt.
A hajó szépen lecövekelt vitorlástul, utasostul, a tornádó meg vihar-sebesen közeledett.

Megjegyzendő: a történet előadója, Tibor barátunk, nyugdíjas repülőgép irányító, évtizedeket töltött a legnagyobb québeci repterek irányító tornyaiban, hivatásánál fogva sem lehet „pánikolós tipus,” mégis, elmondta, hogy elég kellemetlenül érezte magát. Közben a személyzet avval igyekezett nyugtatgatni az utasokat, hogy ez nem tornádó „csak” waterspout, azaz vízoszlop avagy víztölcsér.

Az sem volt megnyugtató Tibor barátunk számára, hogy észrevette, amint lent, a hajó gyomrában, a parti őrséget hívják kétségbeesetten, ám sikertelenül, mert a parti őrség épp’ nem volt vevő a segélyhívásra.

A rosszmájam azt mondatja, hogy Castro vízi-fogdmegjei nyilván valahol másutt ügyködtek. Talán valami Florida fele evickélő lélekvesztőre vadászhattak testületileg.

A problémát a Teremtő oldotta meg, oly módon teremtve rendet, hogy a veszedelmet kissé más irányba terelte, ahol az távolodva, a félelemtől megbénult utasok szeme láttára végül szertefoszlott.

Vége a mesének

Most, a kiadós vacsora után itt ülünk együtt a többiekkel a szálloda egyik kávézójában –, a mienkben – és egymás nyakába borulva nevetünk, ahogyan Tibor barátunk a történetet előadja.

Felesége egy szót sem szól. – Nem is nevet.

Egy hét múlva – már Montrealban – megkerestem az interneten a „víztölcsért.” – Mindenkinek ajánlom: keressék meg!
Onnan tudom ugyanis, hogy egy jó kis „belevaló” waterspout cseppet sem veszélytelenebb, mint „ugyanaz tornádóban.” – Sőt!

És íme, Tibor barátunk visszaemlékezése néhány héttel később:

                                                         *

It was a regular weekday afternoon, mere steps from a beautiful Cuban beach along the northern part of Cayo Coco. The Cuban waiters were flying in several directions with trays of Corona beer, margaritas and mojito cocktails. Cuba does produce excellent rums, and the amount consumed by us palinka drinkers shows how well and quickly we Hungarians adapted to this friendly environment. There were 46 of us adventurous Hungarians, all members of the Hungarian Social Club of Montreal that decided to go on this Caribbean adventure in the middle of February. The setting was beautiful, the beaches were pristine, the water of a turquoise blue that enticed you to a warm bath in nature. The food was what you would expect in a Cuban resort, after all rice and beans are a culinary element found throughout Cuba. The fresh fish was however very appetizing. Cubans also drink plenty of coffee, and they like to brew it strong.

A locally arranged catamaran tour took my wife, myself and about a dozen other tourists to a wild adventure of snorkeling and picnic to a remote island. As we departed and sightings of civilization became scarce Linda and I wondered what we had got ourselves into. Since there was no wind by which the sails could be used for propulsion the captain had to resort to the two 10hp engines on board. On the way out we could see a tornado forming in the distance, the captain however insisted that there was nothing to worry about. Just as he convinced us that there was no danger one of the motors stopped working. The mood on the catamaran suddenly shifted away from the party atmosphere. That tornado seemed to be getting closer and closer and we begun to have a feeling of insignificance as to the thought of having to outrun the tornado. Just as the captain started to turn in order to maneuver of danger the second engine sputtered and quit. What a feeling of helplessness as we were now stranded in the middle of nowhere in this beautiful blue ocean with a threatening tornado on our heals. Nobody really noticed but me that the 1st mate was below and was nervously calling an SOS, Just as things seem to get worse the tornado suddenly dissipated to the relief of the captain and everyone else. Of course nobody answered our SOS, thankfully the crew  finally they managed to get one of the motors running again.

So we limped back to shore relieved of this exciting and at the same time beautiful experience.

We have only praise for the crew as they kept their cool throughout the ordeal and managed to do the same to the passengers. All in all it was a great day and which I am sure nobody will forget anytime soon.

Közlöm a jószándékú, ám meglehetősen dilettáns fordítást is, melyről sokan azt fogják hinni, hogy vicc, vagy Rejtő Jenőt karikírozom.
Óriás tévedés! A másod-generációs magyarok, akik még egészen jól beszélnek, írni és fordítani már csak így képesek. – És ez nem is lenne baj.
A tragédia, hogy a 10-20 éve itt élő magyarok, akik angolul, franciául remekül megtanultak, ám sohasem lesznek “perfekt,” leszólják a másod-, harmad-generációs magyarok nyelvtudását, miközben maguk is ugyanolyan öntudatosan “suk-süköznek” meg “szuk-szüköznek” mint amazok.
Ok, ok! Még ez is elmenne, ha emellett nem “tyam-tyemeznének.” Mert ilyeneket hallok:
- Mos’ micsináájak? Meddig tartyam még? Azt akarod, hogy elejtyem?

S emellett pökhendin, minden javítást visszautasítanak.

A fordítást csak apró betűkkel közlöm, és a szerző nevét elhallgatom, bár megérdemelné, hogy kibeszéljem, mert ő is azok közé tartozik akik megtehetnék ugyan, mégsem kérik soha a véleményemet. – Másodgenerációs.

Egy helybeli katamarán túra a feleségemet, engemet és kb. egy tucat más turistát elvit egy merész kalandra egy könnyübúvár és piknikre egy magányos szigetre. Ahogy elindultunk és a civilizáció látványok keztek eltüni (ritkulni) Linda és én arra gondolkoztunk vajon mibe keverödtünk be. Mivel nem volt szél amivel a vitorla hajttására a kapitánynak a két 10 LE motorokat kellet használnia. Kifelé lattunk a távolságban hogy egy tornádo keletkezik, de a kapitány nyugtattot bennünket hogy ettöl nincsen semmi gond. Ép hogy minket erröl meggyözött hogy nincsen semmi veszély az egyik motor feladta a szolgálatot. A hangulat a katamarán hirtelen elváltozot a party hangulatrol. A tornádo közelebb és közelebbre jött és keztük magunkat jelentéktelenül érezni arra a gondolatra hogy a tornádón tul kell szaladni. Éppen miikor a kapitány kezdett irányt forditani hogy a veszélyt ki-manövereze a második motor fröcsködött és leált. Milyen tehettetlen érzés mostan ebben egy elhagyott hellyzetben a gyönyörü szép kék tengerben és egy fenyegetö tornádo mögöttünk. Senki sem vette igazábol észre hogy az elsö tiszt a fedélzet alul a segélykérö jelt, SOS-t izgatottan hívta. Ép mikor a helyzet kezdet rosszab lenni a tornádo hirtelen csökkent a kapitány és mindenki megkönnyebült. Persze senki sem válaszolta a SOS-ünket, és hála hogy a személzet az egyik motort végre betuták inditani.
Igy akkor vissza bicektünk a partra megkönyebülten ettöl az izgalmas és ugyan akkor gyönyörü élményröl.
Nekünk csak dicséret van a személyzetre akik rendithetetlen nyugyalmuak voltak ez a helyzet alatt és sikerült ugyan ezt az utasoknak átadni. Összessen ez egy nagyon szép nap volt amit senki sem fog nagyhamaruan elfelejteni.

Bocsi Fidel-tata, hogy rólad ezalkalommal kissé megfeledkeztem. De nyugi! Következik hamarosan a hatodik rész.