Budapestről 61 éve kitelepített ötezer családra emlékeztek pénteken a budafoki evangélikus templom kertjében. Az egy éve felállított emlékmű előtt felidézték a kommunista diktatúra áldozatainak életét, azt, hogy miként kellett otthonaikat néhány óra alatt elhagyniuk, és távoli tanyákra költözniük, miközben házaikat, lakásaikat a rendszer kegyeltjei kapták meg.
A rendezvényen mások mellett megjelent Réthelyi Miklós, a posztjáról a napokban leköszönt miniszter, Boross Péter volt miniszterelnök, a Szabadságharcosok Közalapítvány kuratóriumának elnöke és Németh Zoltán (Fidesz) országgyűlési, fővárosi és kerületi képviselő.

Németh Zoltán házigazdaként azt hangoztatta, hogy az emlékezés ugyan sokaknak nagy fájdalommal jár, de szükség van rá, mert nem szabad, hogy visszatérjenek azok az idők és tettek, amelyek sok családnak nyomorúságot és szenvedést okoztak.
A kormánypárti politikus arról beszélt, hogy a történelem során sokszor próbálták a korábban elkövetett gaztettekkel indokolni az utánuk következőket, de szerinte „nincs az a gonosztett, amely indokolna másikat”, már csak azért sem, mert sokszor éppen azokat kiáltottak ki felelősnek, akiknek semmi közük nem volt a korábbi bűnökhöz. A kollektív megbélyegzés és üldözés elfogadhatatlan, egy-egy népcsoport általános felelőssé tétele bármilyen cselekedetért eleve hamis és hazug – állapította meg.    

Réthelyi Miklós szerint ugyan az utóbbi években egyre jobban sikerült feltárni a történelemnek ezt a részét, ám a magyar társadalom nagy része előtt még mindig nem nyilvánvaló az a szomorú tény, hogy 61 éve Budapestről néhány hét alatt 15 ezer embert telepítettek ki, köztük gyerekeket és idős embereket. Mint mondta, a kitelepítések módszere gyalázatos volt: váratlanul csaptak le a kiszemeltekre, akiknek alig adtak időt a felkészülésre a hajnali kényszerű indulásig.
Felidézte több kitelepített személyes visszaemlékezéseit, szenvedéseit, ugyanakkor arra is kitért, hogy gyakran a vidéki tehetősebb gazdákat azzal büntették, hogy a kitelepítetteket be kellett fogadniuk. Erre utalva ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy sokszor baráti kapcsolatok alakultak ki a kitelepítettek és a befogadó családok között.

A megemlékezésen a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) Udvaros Dorottya Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésznőnek a kitelepítések idejét felidéző Te rongyos élet című filmben (1983) nyújtott alakításáért a Pofosz Emlékkereszt arany fokozatát adományozta.

A Budapesti Kitelepítettek Emlékművénél mások mellett az emlékezés koszorúit és virágait helyezte el Boross Péter, Réthelyi Miklós, Németh Zoltán, valamint a Pofosz képviselői. A pénteki megemlékezést szervező szervezet honlapján felidézik a hat évtizeddel korábban történteket. Mint írták, a II. világháború után nem zárult le a kollektív üldözés időszaka, és 1951. május 21-ével kezdődtek meg a tömeges kitelepítések Budapestről falvakba, tanyákra.
A fővárosból elűzöttek javait elvették, soha nem adták vissza, és még a megélhetést sem biztosították a kitelepítetteknek. „1951. május 21-étől folyamatosan kézipoggyásszal, ÁVO-s fegyveresek kíséretében tömegesen, az éjszaka leple alatt vagoníroztak be és telepítettek ki családokat öregekkel, gyermekekkel, kisemmizetten, a reménytelenségbe taszítva őket” – olvasható a honlapon.

Mint írják, az ÁVO-sok Budán esetenként egész utcarészeket zártak le és kitelepítették otthonaikból a lakókat, majd maguk és főnökeik vagy beosztottaik költöztek be a kifosztott emberek lakásaiba, villáiba. A kitelepítetteket a kényszerlakhelyül kijelölt falvakban élő, „kulákoknak csúfolt szorgalmas parasztembereknél” helyezték el, befogadásra kényszerítve őket.

A Pofosz tavaly, a kitelepítések 60. évfordulójára kezdeményezte az emlékmű felállítását, amely közadakozásból, továbbá egyebek mellett a Nemzeti Erőforrás Minisztérium támogatásából készülhetett el. A V. Majzik Mária képzőművész által készített alkotás három, egyenként 3 méter magas falból, illetve a rajtuk elhelyezett domborművekből áll. A két szélső falon vagonok láthatók, a vagonok ablakrésein szomorú emberarcok tekintenek ki. A középső dombormű egy férfialakot ábrázol, aki egy fecske tollait tépkedi, azt jelképezve, hogy a kitelepítetteknek már reményük sincs a szabadságra.