Előszóként, utószó az előző, ötödik részhez

„QBAnicasion” – írtam egyik szakaszom bevezetőjéül az ötödik fejezetben. Az ötlet – természetesen – nem az én fejemből pattant ki, hanem egy hollywoodi gag-men zsenialitása, aki a „Californication” címet adta az egyik filmsorozat címéül, s ezt majmoltam –, plagizáltam – persze elég szerencsétlenül.
Divat manapság az ilyesmit földeríteni. Gondoltam, kifogom a szelet a vitorlából, mivel mégis jobb, ha tőlem tudják meg, mintha valaki rájönne, erre-arra szétkürtölné, azt’ nyilvánosságra kerülne. Igaz, annyira sületlenre sikeredett, hogy a kutya sem venné észre, legfeljebb az egyik legrégibb, folyvást változó nevű magyar párt itteni, szemfüles hívői silabizálnák ki az összefüggéseket.

Más:
Szintén az ötödik részben, a vége-fele, van egy „csupa-hiba” szakasz. Sokan észrevették, és jelezték a honlap szerkesztőjének. – Köszönöm a figyelmet.
Azt már nem vették észre, hogy a fejezet elején, majd közvetlenül a „csupa-hiba szakasz” előtt magam is utalok rá. – Vagyis összesen kétszer! (is) – Ismételten köszönöm a figyelmet!

Nem tetszik?

Dől a kritika, amiért nem írok csak csupa-csupa jót erről a közös nyaralásról.

Egy: nem kötelező olvasmány, akinek nem tetszik, ne olvassa, vagy készítsen jobbat!
Kettő: nem fizet nekem sem a kanadai tulajdonban levő kubai szálloda, sem az utazási társaság egy fillért sem azért, hogy reklámot csináljak. – Nekik.

Írom, ami volt, ami, és ahogyan történt. Aki elolvassa, elolvassa. – Aki nem, nem! Minden olvasóra rábízom, hogy maga döntse el, jó volt-e az eltöltött egy hét, vagy sem?
Mi, akik ott voltunk, jól éreztük magunkat. Nem zavartak a kéregető kacsák, tolakodó macskák, az éttermen keresztülröppenő időnként ezt-azt elpottyantó madarak, de a szemetelő, csikkeket eldobáló üdülők nagyon.

A készülődés

Nehezen jött össze ez az egy hetes közös nyaralás. A szervezés elhúzódott. Szegény M.-nek, aki az egészet gründolta, csak sokadszori nekifutásra sikerült mindenkivel egyeztetnie: mennyiért, hova, mikor, s amikor mindez végre összeállt, következett a hosszú várakozás, majd a károgás, „vészjóslás” azok részéről, akik ezért vagy azért nem jelentkeztek erre az útra. Sötét fellegeket festettek Montreal amúgy is borongós, téli egére: fölültetnek bennünket, ellopják az előre befizetett pénzünket, tönkremegy az utazási iroda, stb... – hajtogatták, remélve, hogy igazuk lesz.
S lám csak!


Mégis itt vagyunk!

Már több időt töltöttünk itt, mint, amennyi még hátra van. Mindenki azt sajnálja, hogy miért nem két hétre fizettünk be, de ki gondolta volna, hogy ilyen remek lesz?
Mindannyian jártunk már Kubában. Rosszabbnál-rosszabb tapasztalatainkat még otthon, a Hungária Clubban kicseréltük –, többször is – és csak remélni tudtuk, hogy ezalkalommal valamicskével jobb lesz, mint annak-előtte. – Na, de hogy ennyivel?
Ezt senki sem gondolta volna!

Castro-tata te öregszel!

A madarakkal kelek

Szobánk keleti fekvésű. Amióta láttam az első napfelkeltét, azóta egyet sem mulasztanék el. Hajnali szürkületkor kiülök a teraszra, és várok. – A szúnyogok is várnak: fenik a szívócsövüket rám.
Tegező viszonyban vagyok velük, mint Fidel Castroval, és általában az anyukájukról beszélgetünk szépen, halkan. – Halkan, mert a jobb oldali szomszéd, M., ennek a nyaralásnak a szervezője, s nem óhajtom magamra haragítani, nehogy a következő buliból kihagyjon. (Az pedig igazán csak másodlagos szempont, hogy a férje valamikor a magyar birkózó válogatott tagja volt, s ő is ott szunnyad a szomszéd szobában. – Nagy dolog! Én meg futottam, szintén ugyanannál a cégnél, de már nincs semmi kedvem szaladgálni. Főleg nem hajnalban.)
Amúgy, ezeket a mini-draculákat sem látni, sem hallani nem lehet, csak érezni. Azt viszont igen sokáig, mert a csípésük nyomán keletkező gombostű fejnyi kőkemény csomók a bőr alatt hosszú hetekig kegyetlenül viszketnek.

A lagúna felől érdekes hangokat hallani. Néha egy-egy madár csap le a vízre, vagy csapódik bele, s eltűnik, majd kis idő multával fölbukkan. Halak csobbannak, karcsú kandúr sziluettje rajzolódik ki az egyre világosodó háttéren.

Képzelgés

Ez a reggel pont olyan, mint az előzőek.

Ilyenkor még nincs annyira meleg. A reggelit kiváló hangulatban fogyasztjuk, majd néhány aprósüteménnyel elballagunk – át, a kicsit hűvösebb kávéházba, kávét inni.
A személyzet is pont olyan, mint előző nap, de valahogy mégis... Valami nem stimmel! Kimértebbeknek tűnnek. Végzik a dolgukat, ám nincs fölösleges mozdulatuk.
A kacsák már itt vannak, megkapják, ami „jár” nekik, azt’ addig maradnak mellettünk, ameddig új vendégek nem érkeznek, mert tőlük is „jár” nekik valami.

- Ugyan! Nem lóg itt semmi a levegőben! Túl sokáig éltem a kommunizmusban – győzködöm magam.
Pedig, az az érzés van bennem, hogy figyelnek. Valahonnan néznek. Hogy egyszer csak mélyen ülő, gorilla-szempárral találkozik a tekintetem.
Kéne egy rumot inni a kávéhoz, akkor elmúlna ez a hirtelen támadt paranoia, de nem vagyok hajlandó egy fikció miatt alkohollal kezdeni, és teljesen tönkretenni a napomat.
Irány a part!

Lebukta

A partra vezető deszkajárdán valaki támaszkodik a korlátra.
Nagyon támaszkodik. Nagyon közömbösnek igyekszik mutatni magát. Nagyon önfeledten babrál – látszólag – egy pálmalevéllel.
Semmi, de semmi sem különbözteti meg az itteni munkásoktól. A ruhája is. ugyanolyan, csak nem elnyűtt.
- Rossz ripacs! Engem be nem csapsz! Kétszáz méterről szél ellenében megmondom, ki vagy.
Amikor elhaladunk mellette, nem köszön. – Tudtam!
- Lebuktál barátocskám! Most aztán végképp tuti, hogy nem idevalósi vagy!
Hiába is verklizik ezek után nekem a többiek, hogy hagyjam végre abba a képzelgést!

A parti munkás, aki mindig széles mosollyal üdvözöl bennünket, nem néz a szemünkbe, köszön, ledobja a kupacból a négy napozó ágyat, lesepri róla a homokot, és egy pillanat alatt elillan, nehogy véletlenül a borravalót a kezébe tudjuk nyomni!

- Nagyokosok! Még ezek után sem akartok hinni nekem? Ok. Majd meglátjuk...
Semmi sem örök titok.

A krimi

Délben, az ebédlőben, s később a kávéházban is minden asztalnál az „esetet” tárgyalják.
Razzia volt a kis „valuta” boltban, meg a pici „souvenir” picon.

Rendben!
De minek kellett ahhoz egész délelőtt a partot is figyeltetni a fogdmegekkel?

Apropó!
Tanítsd meg őket köszönni Fidelicus mester! – Akkor kevésbé lesznek föltűnőek a segédlegényeid.