Nevét hiába keressük a lexikonokban, az utcanévtáblákon vagy a napi hivatkozásokban. Másfél milló magyarnak írt és szerkesztett újságot száz évvel ezelőtt Amerikában, ami – úgy tűnik – feledhető érdem ahhoz, hogy emlékezetünket terheljük vele. De talán még sincs egészen így...

A történetet ezúttal kezdjük a végén, s lapozzunk bele 1913 tavaszának magyar nyelvu amerikai újságjaiba. Pittsburgi Hiradó, Buffalo és Vidéke, Amerikai Magyar Hírlap, Amerikai Magyar Népszava, Dongó, Magyarok Vasárnapja… – nincs egyetlen lap, amely ne tekintené személyes gyászának s egyben az amerikai magyarság egészét érinto csapásnak az ötvenesztendos Kohányi Tihamér halálát. A nekrológíróknak semmi kétségük afelol, hogy az ó- és újhaza magyarsága még évszázadok múltán is hálás szívvel fog visszaemlékezni Kohányira, mint arra a személyre, aki a legtöbbet tette a kivándoroltak egzisztenciális sikeréért, s aki példamutató módon harcolt nemzettudatuk, kultúrájuk megorzéséért. A cikkek patetikus hangvétele jóval túlhalad az ilyenkor szokásoson, részben mert oszinte megrendülést mutat, másrészt mert helyenként egyenesen Kohányi apoteózisát nyújtja. A jövendo történetírás aranybetus oldalait vetítik elénk, a soha nem feledés örökkévalóságát… Nos, mindebbol eddig semmi sem valósult meg: még száz év sem telt el, s Kohányi Tihamér beköltözött a nagy ismeretlenek panteonjába.

Életének elso korszaka tipikus dzsentri kalandsorozat, amely – mint Kende Géza, az amerikás magyarok összefoglaló történetének elso históriása fogalmazott 1927-ben – Mikszáth tollára való. Írásunk hose egy sárosi udvarházban nott fel, cigányzenére mulatozó, kártyázó urak között. Aztán következett Pest, a jogi egyetem, az akkori jurátusi világnak megfelelo, forrófeju politikai kiruccanásokkal, s következtek persze a kávéházak: adott o zálogba családi ékszert, megóvatolták az o váltóját is, mint oly sok hasonló fiatal társáét, s o is ott hevült, amikor sivalkodó- kacagó színésznok lovait fogták ki épp a forrószívu uracsok, hogy maguk húzzák az ünnepelt primadonna kocsiját. Nem volt o jó tanuló – hogy is lehetett volna olyan tempók mellett? S amikor visszatért szüloföldjére, hogy valami állást vállaljon, hát bizony folytatódtak a Pesten megszokott kicsapongások, amit csak hitelekbol, uzsorakamatokkal megterhelt váltókkal lehetett ideig-óráig finanszírozni. Feltunt különbözo újságoknál, megjárta a fovárosi és a vidéki redakciók szivarfüstös szobáit, még lapkiadással is próbálkozott, vagyis elmondható, hogy kitapasztalta a sajtó korabeli fortélyait, ám anyagi sikerekkel mindez egyáltalán nem kecsegtetett. A teljes ellehetetlenülésen már a párbajok sem segítettek, így nem maradt más hátra, mint a kor egyik legdivatosabb menekülési programja: irány Amerika. Igaz, ez elsosorban nem az úri népek, a lecsúszott osztályok ambíciójának számított, hanem a zsellérek, a földmunkások, avagy a politikai menekültek és a mindenféle kalandorok reménysugaraként ragyogott a távoli horizonton, de Kohányi immár volt annyira szegény és kétségbeesett, hogy ráfanyalodjon a „kalandra”, s megpróbálhassa. 1889 oszén érkezik Brémába (nem a fiumei útvonalat választja), zsebében 80 dollár, boröndjében egy öltözet ruha, néhány ing és 24 gallér, ezzel a „vagyonnal” hajózik be az Újvilág felé tartó óceánjárók egyikébe. A Lloyd társaság Saale nevu gozösén, a fedélközön utazik.

Az elso adat, amit amerikai tartózkodásáról ismerünk, hogy november 12-én meglátogatja a New York-i magyar egyletet, és összes pénzének, vagyis az utazás költségei után megmaradt négy dollárjának a nyakára hág. Nem halogatható tehát tovább, hogy valami munkát vállaljon, és van is munka boven, lehet például csillét megrakni – amerikás magyar szóval: ladolni – az egyik pennsylvaniai bányatelepen… Kohányi megjárta a korabeli kivándoroltak minden poklát, s a sárosi úri fiú a saját testén érezte az embert próbáló valóság ezernyi változatát. Utólag azt is mondhatnánk – és két évtized múltán o maga is hajlott erre a magyarázatra –, hogy az ott élo magyarság legtekintélyesebb lapjának szerkesztojeként késobb nagy hasznát látta ezeknek a tapasztalatoknak. Érdemes még kicsit elidozni önéletírásánál, s feleleveníteni például azt a korszakot, amikor könyvekkel házaló gyalogárusként (pedlerként) igyekezett karriert csinálni. „Így házról házra, faluról falura járva, megösmertem a viszonyokat, belenéztem az életbe, a szegény emberek életrendjébe, szokásaiba. Nem volt valami kellemes munka, az igaz. Télvíz idején havat, sarat taposni, járatlan erdei utakon, két nehéz táskával, házról házra járva, a magyar–osztrák monarchia minden nyelvén kínálgatni a könyveket; kipuhatolni, micsoda náció, micsoda vallásfelekezet az, ahová bekopogok. Néhol még a gyereket is kellett ringatni, hogy az asszony egy szép házi áldást megvegyen. Természetes, hogy a magam kosztján éltem, megvásároltam a húst, a hozzávalót a »kompánia stór«-ban, és saját kezuleg megsütöttem vagy megfoztem. Jó szerencse, hogy a dolgot úgy fogtam fel, amint kellett, éreztem azt, hogy ezen ido alatt többet tanulok, többet látok, mint az egész addigi életemben. Megtanultam azt, hogy a szegény ember sorsa milyen nehéz, rájöttem arra, hogy ez az odahaza elhanyagolt nép milyen értékes része lenne a nemzetnek, ha másként bántak volna vele. Rájöttem arra is, hogy csak akkor fogok igazán boldogulni, ha így végigbarangolom az országot, és ezért ha néha-néha egy kemény deszkapadon kellett töltenem az éjszakát, nem vettem fel tragikusan a dolgot…”

Aztán mintha valami változni kezdene. 1891-ben már Clevelandben van, tavasszal megalakítja a helyi Magyar Ifjúsági Egyletet, színdarabot ír és rendez – ez volt az elso magyar nyelvu színházi eloadás Clevelandban –, Kossuth Lajos születésnapjára nagy ünnepélyt szervez, cikket ír a Magyar Nemzetorbe, egyszóval kezdik ismerni a nevét. Szerencsés egybeesés ez, hiszen ez az a pillanat, amikor a clevelandiak elhatározzák, itt az ideje, hogy saját újságjuk legyen, az addig ide-oda csapódó Kohányi pedig, úgy tunik, végre elemében van, s a kezdeményezés élére áll. A lap kiadására alakult részvénytársaság azonban muködésképtelen, lévén a részvényesek nem fizették be a vállalt összeget. Ám még nincs veszve semmi, mert egy bizonyos Rózsafy Mátyásnak sikerül kölcsönt szerezni, hatszáz dollárt, amitol a részvényesek fizetokedve is megno, így 1891. november 12-én – s ez immár sajtótörténeti dátum – Kohányi Tihamér szerkesztésében megjelenik a Szabadság elso száma. Ki álmodta volna akkor – persze magát, a gigászi terveket dédelgeto Kohányit leszámítva –, hogy az eleinte hetente, majd hetente kétszer, 1906-tól pedig naponta megjeleno orgánumból a legnagyobb példányszámú amerikai magyar sajtótermék válik, s alapveto tájékozódási forrása lesz az idoközben másfél milliósra duzzadt magyar emigrációnak? Miként azt sem gondolta volna senki – még maga Kohányi sem –, hogy a nehezen megszületett lap szerkesztoje (és rövidesen tulajdonosa) attól kezdve, s közel húsz éven át az Újvilág magyarságának szellemi vezetojének számít majd. Pedig a kezdeti években csak a bajok halmozódnak: Kohányit magára hagyják a részvényesek, elveszik tole a lap nyomdáját, elviszik az egyetlen magyar betukészletet, ot személy szerint is becsmérlik, támadják, még az elofizetok névsorát is el akarják lopni a konkurencia emberei. De kiderül, a Szabadság  –mindenekelott Kohányi munkabírása és szorgalma – éppoly diadalmasan hárítja el a kisstílu gáncsoskodásokat, mint a nagyobb szabású akadályokat, s 1896-ban a lap magába olvasztja a New York-i Magyar Hírmondót, majd következik legerosebb ellenfele, a Magyar Napilap, amelyet 1909-ben integrál.

Kohányi laptulajdonosi magatartása igen sajátos, szinte önfeláldozó: például csak azokat a hirdetéseket közölte, amelyeknek tisztességes szándékáról, állításainak valódiságáról meg volt gyozodve. Sok-sok ezer magyarnak tett ezzel óriási szolgálatot, hiszen a korabeli hirdetések között se szeri, se száma a fut-fát ígéro letelepedési és állásreklámoknak, amelyeknek szirénszavára tódult a kivándorlók hada. Aztán csak a hosszú utazások, a megtakarított pénzüket felemészto ilyen-olyan költségek kifizetése után, ott a helyszínen szembesülhettek a valósággal, hogy a hirdetések ígérvényeibol semmi sem igaz. Ez a mentalitás ugyan jót tett a magyarok tömegeinek, nem tett viszont jót a Szabadság gazdasági stabilitásának. Kohányi még többszörös felülfizetések ellenében sem volt hajlandó elveibol engedni, s nem eresztette be lapjába a spekulánsokat, szédelgoket, csalókat. A megbízhatóság, ami ezáltal az újságot jellemezte, csak hosszú évek múltán lett a lap pénzügyi rentabilitásának pillére, ám a cechet addig Kohányinak kellett állnia. Hasonlóan konzekvens elvek szerint szerkesztette is a Szabadságot. A lap politikai irányultsága a magyarországi 48-as és Függetlenségi Párt vonalába tartozott, ami az Újhazában többek között azt jelentette, hogy meg kellett küzdeni – és az évek múlásával végül is eredményesen – az Osztrák–Magyar Monarchia amerikai bürokratáival, a Monarchia külképviseletének magyarellenes, a magyarokat folyamatosan diszkrimináló intézkedéseivel. De jelentette ez az irányvonal azt is, hogy a Szabadság a felekezeti egyenjogúságot hirdette, vagy azt, hogy az orgánum folyamatosan orködött az anyanyelv, a magyar kulturális tradíciók védelme fölött. A kossuthi hagyomány, az Amerikában – a pánszláv körök kivételével – minden nációnál tapasztalható Kossuth-kultusz ébrentartása, továbbá a magyar függetlenség eszméjének harcos ápolása az újság „alkotmányának” számított. A lap által képviselt eszmék – a kivándoroltak óhazai hozzátartozói révén – Magyarországot sem hagyták érintetlenül, így elmondható, hogy a Szabadság politikai befolyása itthon is érvényesült. Kohányi élt is ezzel az erovel, s nemegyszer arra buzdította a kitelepülteket, hogy hazaküldött levelükben – vagy épp anyagi lehetoségük mértéke szerint – agitáljanak a Függetlenségi Párt mellett, szavazatukkal, ténykedésükkel segítsék a párt sikerét. Mindezek vitathatatlanul hozzájárultak a Függetlenségi Párt 1906-os gyozelméhez, ugyanakkor a sors különös fintora, hogy a Szabadság magyarországi terjesztését épp akkor tiltották be – Habsburg-ellenességre hivatkozó, eroteljes osztrák nyomásra –, amikor ez a politikai ero került kormányra Budapesten.

Nem beszéltünk még a Szabadság által képviselt tartalmi jellegzetességek egyikérol, s ez talán – minden idofüggo, csalóka látszat ellenére – a leglényegesebb. Az újság tudniillik következetesen szorgalmazta, hogy a magyarok legyenek lojálisak új hazájuk, Amerika iránt. Ennek az eszmének a meggyökereztetése épp olyan – a lapnak s a kint élo magyarságnak egyaránt – hosszú távon megtérülo befektetés volt, mint a korrupt tartalmú hirdetések kigyomlálása a Szabadság oldalairól. Egyfelol tehát a nemzeti értékek megorzése, másrészt viszont a befogadó állam tisztelete és becsülése adta azt a tartalmi tokesúlyt, amely a korabeli viszonyok háborgó vizein fenntartotta az orgánumot. E kettos identitás propagandájának számos megnyilvánulása akadt, s a clevelandi Kossuth-szobor ügye ugyanúgy beletartozott, mint az Amerikai Magyar Szövetség létrehívására irányuló törekvés. Kohányi Tihamér hivatalos, nemzeti zászlót követelt – sikerrel – a magyar politikai vezetéstol az Amerikában élo magyarok számára, hogy azt a lobogót – nemzeti hovatartozásuk ékes szimbólumaként – minden jelentos rendezvényükön felmutathassák, az Újhazában megtelepült magyarokat viszont arra szólította fel, hogy anyanyelvük buzgó ápolása mellett sajátítsák el az angolt, s minél alaposabban igyekezzenek kiismerni magukat az Egyesült Államok törvényeiben, hivatalos intézményrendszereiben. Nem számított következménye lett viszont mindennek, hogy a helyi nyelvben és a helyi viszonyokban mind otthonosabban mozgó magyarok visszatelepülési vágya – melyet Kohányi lapja is igyekezett motiválni – egyre csökkent. Egyébiránt Kohányi távlati célkituzése az volt, hogy a meggazdagodott, a demokratikus eszmék és gyakorlat által megizmosodott magyar tömegek egyszer mintegy „felszabadítóként” térjenek vissza az óhazába és vívják ki annak függetlenségét. Albert Tezla tette közzé 1987-ben báró Ambrózy Lajos washingtoni nagykövetségi tanácsos jelentéseit, amelyek az ún. animus redeundira irányultak, vagyis – 1907 és 1909 között – azt vizsgálták, hogy a kivándoroltak második generációjában megvan-e a kello hajlandóság a visszatelepülésre. Csupán egy rövid bekezdés erejéig érdemes beletekinteni Ambrózy báró szociografikusmélységu feljegyzéseibe:

„1908. november 27., Cleveland. A South Lorain-i iskola, akárcsak a clevelandi, egy rendkívül szerény, csaknem szegényes helyiség a templom alagsorában. Éppen hittanoktatás folyt, amikor Silvestri konzullal beléptem. Felolvastattam valamit a gyerekekkel, és úgy találtam, hogy valamennyiüknek – azoknak is, akik Amerikában születtek – kifogástalan a magyar kiejtése. Ezután kb. 10 gyereknek kérdéseket tettem föl. Már akkor feltunt, hogy ha a gyerekek nem voltak biztosak benne, melyiküket kérdezem, Csurgovics plébános az illeto fiút Frenkie-nek, Johnnnie-nak, Mike-nak szólította, nem pedig magyar nevén. Két fiú sem a születési helyét nem tudta, sem azt, hogy milyen vármegyében van a falujuk. Egy itt született fiútól megkérdeztem, hová valók a szülei. »Az ócountryból jötek ide.« Hogy hívják az ócountryt magyarul? »Nem tudom.«… Ezután megkérdeztem Csurgovicsot, mi a véleménye a gyermekek nemzeti érzületérol, … hogy azok a fiúk, akiket maga a papjuk is Mike-nak és Johnnie-nak szólít, akik egymással angolul beszélnek, s egyikük-másikuk sem a születési helyét, sem hazája nevét nem ismeri, tudatában vannak-e annak, hogy magyarok, vajon ezek a gyerekek vágynak-e Magyarországra, lehet-e még belolük Magyarország polgára. Csurgovics tisztelendo kicsit tétovázva azt felelte, erre a kérdésre általánosságban sem igent, sem nemet nem lehet mondani, minden eset más. Amerika asszimiláló ereje nagyon jelentos. Ez tagadhatatlan. Tulajdonképpen a szüloktol függ. Ha azok ápolják gyermekeikben a nemzeti érzületet, úgy remélheto megorzésük a nemzet számára. Másképp kevés a kilátás a második nemzedék megtartására…”

Ilyen körülmények között kell mérlegelnünk Kohányi nemzettudatot ápoló, s a kettos identitás követelményeit korrektül kiszolgáló lapjának jelentoségét. Személyes karrierje csúcsára 1911 decemberében jutott, amikor a Szabadság huszadik évfolyamába lépett, s az évfordulóra rendezett estjén megjelent Howard William Taft, az Egyesült Államok elnöke. Ilyen még egyetlen más náció lapjának történetében nem fordult elo addig. Az eseményt méltató üdvözletek között ugyan hiába keresnénk a magyar hivatalos körök táviratait, de elismero levelek érkeztek azért az óhazából is. Egyet szívesen idézünk:

„Érdemes barátom, Tihamér! Gratulálok. A jubileumi Szabadság bizonyára nemcsak egy vastag lapszámot jelent, hanem az elso hegyormot is, amelyen megpihensz s a magad mellé letuzött magyar zászló mellett elgondolkozva tekinthetsz vissza az útra, amelyen eleinte tudtod nélkül vezetett a magyarság védoangyala. A te lapházad világító torony lett a Kolumbus világrészében szerteszórt testvéreinknek. Az óhaza ott szorít kezet minden nap az új hazával. A te lapod suhogása, a magyar föld szellojének suhogása az idegenbe vándorolt milliónyi magyar szívnek. És a te húszévi munkásságod, a magyar nemzet történelmének lesz ezentúl egyik érdekes és örökké ragyogó fejezete! Szeretettel köszönt: Gárdonyi Géza.”

Ami a „pihenést” és az „örökké ragyogó fejezetet” illeti – nem vált be Gárdonyi jövendölése. Még másfél esztendo sem telik el, Kohányi felravatalozva fekszik a Buckeye Road-i Szent Erzsébet-templomban. S még száz év sem telik el, Kohányi tetteire is az elmúlás szemfödele kerül. Csak remélni tudjuk, hogy a Gárdonyi által említett „magyarság védoangyala” néha megkönyörül rajtunk, rosszul-emlékezokön, s ha a budapesti Városligetben rácsodálkozunk George Washington szobrára – hogy az miként is kerül oda? –, talán eszünkbe jut róla hazánk fia, Kohányi Tihamér is. Merthogy azt a szobrot – megküzdve ó- és újhazai ostoba gáncsoskodókkal – o állíttatta fel, még 1906-ban, a függetlenség és a szabadság eszméjének dicsoségére, valamint a mindenféle ó- és újhazák áldott emlékére.

D.Szabó Ede

Az írás a szerző Urak és gavallérok c. könyvében jelent meg.