Vásárolunk

Kíváncsiak vagyunk, mi történhetett abban a boltban, ahol tegnap a razzia volt? Délután még nem mertünk odasettenkedni, de ma, reggeli után megszálljuk a boltot.
Már régebben fölfedeztük, hogy itt ugyanazt a kévét árulják, amiből azt a kitűnő kávét főzik a hotel kávézóiban.
Mindenki gondol a hazautazásra, hát alaposan bevásárolunk. Rum, kávé otthonra –, szivar ajándékba.
Mi mást lenne érdemes még venni?

Később, itthon, alaposan megnéztem, mi van a kávé-csomagban? Le is fényképeztem.
Hát..., volt abban a zacskóban minden: amolyan „omnia,” (az idősebbek talán még emlékeznek a magyar Omnia kávéra) vagyis a rizsszem nagyságú kávészemektől a hatalmas kávébabokig, a halvány drapptól kezdve a feketére égetettig – minden.
Elfogyott. Megittuk. Nagyon gyorsan megittuk.

Két zacsekkal kellett volna venni! Vagy hárommal. Darálás, főzés után nem látszik a csészében, hogy a fekete lötty hányféle méretű és színű kávéból készült.
A lényeg: ízlett, pedig nem vagyok kávé-rajongó.

Nyavalyák

Csoportunk egyik tagja az út előtt két héttel megbetegedett, és a megfázásból semmiképpen sem sikerült kilábalnia indulásig. Betegen vágott neki a nyaralásnak, aztán sikeresen megfertőzte a szobatársát. De ez nem volt elég! A gyomrát is elrontotta a harmadik napra virradóra.
Történt ugyanis, hogy mindjárt, a második napon, amikor társaságunk megszállta a hófehér tengerpartot, mindenkinek azonnal és feltétlenül ki kellett próbálnia a parti bárt.

Az italokat friss mentával ízesítették és díszítették. A friss menta pedig a parti zuhany közvetlen tőszomszédságából származott. Többeknek is mutattam később, amint a bár dolgozói – napjában többször – a zuhanyozó mellett csipegették az alig négyzetméternyi menta-telepet, melyet az elfolyó víz kettészelt – Biztos nem azért arattak ott, hogy a menta ne nőjön túl magasra. 

Hogy aztán a gyomorrontást az okozta-é, hogy mindenki a mentára öblögette a hátát, lábát, gatyáját s avval együtt egyéb testrészeit, azt nem tudni. – Nem tudni, s nem is valószínű, hogy ettől gyomorrontást lehessen kapni, mindenesetre igen gusztustalan.
Ha ittam volna a parti bárban mentával fölcicomázott italt, nyilván pár órán körösztül a fürdőszobában ölelgetem a WC-t, de nem a baktériumok vagy a vírusok miatt, hanem szimplán undorból.

Az eset a kubai hotelek dolgozóinak higiéniai kiképzetlenségéről, valamint igényszintjéről sokat elárul.


A kubai doki

Csudaszép ember! Mondják, érdemes miatta megbetegedni, és átruccanni a szomszédos – elég távoli – hotelba.
Többen ruccannak. – Kíváncsiságból. – Egyrészt a szépsége, másrészt antibiotikum miatt.
Nekem is kapar a torkom. – Ráfogom a szélre. Fújt egész nap. A vízen vékonyka, bátortalan tajtékok jelentek meg, legtöbbje a partig sem jutott el.
A szellőcske időnként a vakító, parti homokot is föl-fölkapta, majd elengedte. Pici, fehéren forgó tölcséreket terelgetett imitt-amott maga előtt, aztán váratlanul a sorsukra hagyta őket, s azok széthullottak.

Katamaránt és vízi biciklit sem lehetett egész nap bérelni. – Vicc! Egy kis szellő miatt?

A „torokkaparás” késő délután kezdődött. Köhhentgettem, és a kergetődző homoktölcsérkékre fogtam: biztos belélegeztem a finom, porszerű homokot.
Útban a szobánkhoz már nem tudtam abbahagyni a kellemetlen, száraz köhögést.
- Ilyen tényleg csak a por miatt lehet – állapítottam meg. – Majd megszűnik a párás fürdőszobában.
A zuhany alatt tényleg csökkent valamicskét, ám az alábbhagyott köhögés is kegyetlenül zavarta az asztaltársakat vacsora közben, holott igyekeztek nem mutatni.

- Rumot kell inni! Rumot kell inni! – hangzottak a jóindulatú, élcelődő tanácsok.
- Gargalizálni kell vele! – tódották hozzá mindenünnen.

 
Törzskocsma

Vacsora végeztével mindenki átvonul a „saját” kávézójába. – Vagy a „mienkbe.”
A „mienk” (szerintem) a legaranyosabb, legcsöndesebb, legkényelmesebb. Közel a recepció –, egybenyílnak – ahol ilyenkorra teljes a nyugi, csak néha-néha fut be egy-egy taxis matuzsálemi gépkocsijával, s mindenki kitódul antik autót csodálni.
Fényképezik elöl-hátul.

 
Esténként a kávézónk „átalakul” bárrá, és az emberek isznak benne, mint a gödény. Mi, a barátnőimmel letottyanunk, gyümölcslevet, esetleg egy kávét iszunk, miközben a férfiak sűrűn ingáznak az asztal és a bárpult között. A sokadik forduló után már igencsak ki-kilöttyen az italuk.

Vagy kint a teraszon, vagy bent szoktuk az estéket tölteni, de lényegében teljesen mindegy, mivel falak alig vannak, csak tető, a terasz fölött pedig eresz. A különbség mindössze annyi, hogy „kint” kényelmes székeken, „bent” még kényelmesebb fotelokon ülhetünk . – Szúnyogok meg mindenütt akad.

Kint, a falakon a szúnyogokra s egyéb röpdöső szörnyekre a lámpák körül kis gyíkok vadásznak.

Itt a szűnni nem akaró köhögésem sem zavar senkit, csupán engem.


Lenyeljük a rumot

Éjfél körül, távozóban, a pultnál kérek egy rumot. Mivel már ismernek, döbbenten néznek, de nyúlnak a kis rumos stampedliért. Rázom a fejem, és mutatom a nagy söröskriglit. – Ez talált!

A döbbenet még nagyobb.

- A szobámba szeretném vinni, és nem akarom, hogy kilötyögjön útközben – magyarázom.
Erre leemelnek a polcról egy fél üveg rumot, és a kezembe nyomják.
- Nem, nem! Egészen pici kell!
Készségesen öntenek belőle egy üres üvegbe, és én hónom alatt a „gyógyszeremmel” diadalmasan vonulok a ki a bárból.

A károgók, akik eddig azt hajtogatták, hogy „Úccse fogna kadni!” most azon füstölögnek, hogy miért nem hoztam el a fél üveget?

A szobában mindössze kettőt gargalizáltam, és csalódottan nyugovóra tértem.
A csalódást az okozta, hogy a köhögés elmúlt ugyan, azonban jött helyette nyomban egy torokfájás. Átkoztam a rumot, hogy biztos kimarta a torkom, de az üveget nem eresztettem: szorosan magamhoz ölelve aludtam el, nehogy „valaki elszeresse tőlem” az éj leple alatt!

- Nem baj! Majd holnap az a szépséges doki...


Kimaradt az életemből

Igen. Sajna, kimaradt a doki.
Úgy kell nekem! Az én hibám. Soha nem értettem a férfiakkal kapcsolatos praktikákhoz. Talán ezért sikerülhetett négy férjet begyűjtenem?

Hajnal felé, jóval pirkadat előtt fölébredtem, hogy valami kegyetlenül nyomja az oldalamat. Az üveg volt az átmelegedett rummal.
Mivel a torkom továbbra is fájt, sőt jobban, mint elalvás előtt, kibotorkáltam a fürdőszobába gargalizálni, aztán kiültem a sötét teraszra a hajnalt lesni, de a derengés csak nem jött. Jöttek viszont a szúnyogok.

- Bizonyára kedvelitek a rumos vér-coctailt, miii? Abból bizony nem kaptok! 18 éven aluliakat nem szolgálok ki. Törvénybe ütközik.

Lefeküdtem, s az üveg kint maradt.

A sötétítőt is elfeledtem behúzni. A magasra hágott nap alaposan befűtött nekünk, mire fölébredtünk.
- Ajajj! Siessünk reggelizni! Minden össze lesz turkálva, ha későn érünk oda.

- Mi van a torkoddal? – fogadtak barátaink az étteremben, s én bambán körülnéztem, még hátra is fordultam, hogy kihez szólnak? –Hirtelenjében, megzavarodva nem is értettem a kérdésüket.
Ekkor döbbentem rá, hogy az az éjjeli rémálom a torokfájással, a rummal, rumosüveggel, szúnyogokkal a teraszon valóság volt.

Nem hittem volna, hogy a rum csodagyógyszer

Mintha csak álmodtam volna az egész torokfájást..., de ha az a rumosüveg még mindig ott forrósodik a napon, akkor mégsem lehetett álom. – Neeem?

Csak föl ne robbanjon a napon az az üveg!

- Látod öreg gerilla? A rumjaitokkal foglalkozz inkább, ne a békeharccal!