"1981 nyarán Ulmban egy idős amerikai asszony vendége voltam. Beszédet tanított nekem. Előtte Londonban felkerestem Czigány Lórántot, kértek, vigyek el neki valamit. Vacsora után mintegy mellékesen megkérdeztem: milyen esélyeim lennének, ha menedékjogot kérnék Londonban. „Először is… öreg vagy” – volt az azonnal válasz. (Harminchárom éves voltam akkor.) „Aztán meg… ma már mi a különbség? Két nappal később olvasod a Népszabadságot.” Ha nem, nem! – gondoltam megkönnyebbülten. Vékony kötetét adta emlékbe Lóránt. Gyökértelenül, mint a zászló nyele – ez a címe. Az emigráns-sorsról szól

Fenyő Ervin - MENEKÜLTEK (10)

 

MENEKÜLTEK

Az ember azt hinné: a befogadó országnak „menekült-ügyben” a védekezés, az elfogadás, a segítség a dolga, s csupán azt kell megítélni, mikor mi a helyes. „Békeidőben” senki nem gondolja, hogy védett, magabiztos „befogadóból” kiszolgáltatott menekült lehet. „Emigráns életérzés”!? Ugyan már! Kis kaland, nem?

1981 nyarán Ulmban egy idős amerikai asszony vendége voltam. Beszédet tanított nekem. Előtte Londonban felkerestem Czigány Lórántot, kértek, vigyek el neki valamit. Vacsora után mintegy mellékesen megkérdeztem: milyen esélyeim lennének, ha menedékjogot kérnék Londonban. „Először is… öreg vagy” – volt az azonnal válasz. (Harminchárom éves voltam akkor.) „Aztán meg… ma már mi a különbség? Két nappal később olvasod a Népszabadságot.” Ha nem, nem! – gondoltam megkönnyebbülten. Vékony kötetét adta emlékbe Lóránt. Gyökértelenül, mint a zászló nyele – ez a címe. Az emigráns-sorsról szól.

Amikor augusztus végén közeledett visszautazásom időpontja, egy esti beszélgetés során kibukott belőlem: lehet, hogy nem akarok visszamenni Budapestre. A színház nem sokat jelentett már. Tanári diplomám is volt. „Talán taníthatnék”. Egy barátomtól kértem segítséget: érdeklődjön Pesten a minisztériumban, van-e valahol tanári állás, de megfeledkezett ígéretéről, ez drámai telefonbeszélgetésünk során nyilvánvaló lett. Nem tudtam, mit csinálok majd szeptemberben. Otthon együtt laktam anyámmal és a férjével (nem apámmal). Tíz négyzetméteres szobám volt – az egész lakás tele feszültségekkel. Nyugdíjas anyám minden gondját velem akarta megosztani. Ragaszkodott hozzám, én pedig képtelen voltam elszakadni tőle.

Amikor az ominózus mondat elhangzott, vendéglátóm szeme tágra nyílt. „Maga néhány éve még azt mondta, másutt nem tudja elképzelni az életét, csak Magyarországon. Változott valami?” Óvatosan, de kimondtam: rosszul érzem magam otthon. „Nem hiszem, hogy segíthetek. Nehéz ma menekült-státuszt kapni Németországban. Megkérdezek valakit.” A telefonhoz ment, tárcsázott. Nyugodt, udvarias párbeszéd következett. A válasz nem volt elutasító. Be kell mennem a bevándorlási hivatalba, ott minden kérdésemre válaszolnak.

Aztán szólt még telefonon egy magyar származású építési vállalkozónak: tudna-e segíteni. Megállapodtak, hogy másnap meglátogatjuk. Idősödő úr tört magyarsággal, nagyvonalú mosollyal tudatta: kőműves segédmunkásként alkalmazhat. De a hivatalos menekült státuszt meg kell szereznem. Vendéglátóm felajánlotta: nem kell munkásszállásra mennem, amíg jobb megoldás nem adódik, lakhatok nála.

Másnap a bevándorlási hivatal kapujánál kalapált a szívem, s voltaképpen reméltem, hogy a hatóság elutasít. De a velem szembe ülő, egykedvű hivatalnok azt mondta: Karlsruhéba kell mennem, ott van a menekülttábor. „És ha itt kapok munkát?” – kérdeztem. „Akkor maradhat itt is.” Püff neki! A végén még itt ragadok… Alig vonszoltam le magam a lépcsőn, kiszédelegtem az utcára. A hivatal a főtér sarkán volt. Balra fordultam, aztán megint balra.

Kijutottam a szállásomhoz futó utcára. A tegnap még barátságos, színes házsor szürkévé, rideggé dermedt. Itt fogok élni? Gépiesen emeltem egyik lábamat a másik után. Öt napom volt a döntésig. Napközben a várost jártam, bolyongtam a piacon, a Duna-parton, nehezen múlt az idő. Órákig ténferegtem a katedrálisban is. Mindig lenyűgözött, most érdektelen lett, unalmas, csak múlattam benne az időt. Egyik nap kikísértem valakit a pályaudvarra, a hangosbeszélő épp bemondta: „Wiener Walzer nemzetközi expressz-vonat érkezik, továbbhalad Wien, Budapest Keleti pályaudvar felé…” Bőgtem. Sem enni, sem aludni nem tudtam. Éjszaka Czigány Lóránt füzetét olvastam, azaz inkább csak szerettem volna olvasni – nem ment. Én voltam a gyökértelen zászlónyél. Az ötödik nap estéjén azt mondtam: „Hazamegyek”. „Bölcs döntés – felelte amerikai vendéglátóm. – Jól választott.” Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem akart rábeszélni az ellenkezőjére.

A vonaton már minden ismerős volt. A szorongás is. A Keleti pályaudvaron anyám várt. Soha nem tudta meg ezt az epizódot. Menekültekről írva nekem kihagyhatatlan.