A sikeres londoni olimpia után és a naponkénti testnevelés bevezetése előtt egy rövid főhajtás a XX. század egyik legnagyobb magyarja előtt.

Sajátságos, hogy nagyon is lehetséges az olyan állapot, hogy egy nemzetnek vannak kiváló sportsmanjei, nagyszerű atlétái és testi kultúrája még sincs. Művészeti téren is előbb volt Liszt Ferencünk, mint fejlett zenei kultúránk. De a sport is csak akkor gyökeredzik mélyen, ha a testnevelési gondolatot be lehet vinni a magyar nemzet legszélesebb rétegeibe. Ehhez pedig rendszeresen és szakszerűen képzett testnevelőkre van szükség, mert minden organizációnak alfája az ember és nem a törvény, a rendeletek és az épületek.

Mi magyarok talán az organizáció terén vagyunk a legsikertelenebbek és ennek oka az a katasztrofális balhit, hogy elég törvényt alkotni, elég a részleteket rendelettel szabályozni, elég egy kisebb vagy nagyobb palotát emelni és már megszerveztük az intézményt. Pedig a súlypont egészen máson van. Szakszerűen képzett, ügyszerető emberekre van szükség; ez az élő leltár a lényeg, mert e nélkül a törvény és rendelet csak sajtpapír, az intézmény palotáját pedig jobb lakásokká, boltokká vagy raktárakká átalakítani.