Az idei esztendő eddigi - talán - legnagyobb vihara száguldott keresztül Montrealon.

Reggel friss verőfény köszöntötte a koránkelőket, s ahogyan az utóbbi napokban, most is rohamosan emelkedni kezdett a hőmérséklet. Hamarosan tikkasztóvá vált a hőség. Aztán nem sokkal dél előtt egyik pillanatról a másikra viharos szél döngette meg házunk oldalát: mintha valami hatalmas teherautó óhajtott volna beköszönni a falon körösztül. Félelmetes lett volna, ha a Napocska továbbra sem süt olyan barátságosan.
Borultak a könnyű kerti bútorok, csavargatta a fák koronáját a forró förgeteg.
- Csak a törzsüket ne csavargassa! - gondoltam. 
A cserepes virágok tartották a frontot, igaz, mindegyiket biztonságosnak vélt, szélárnyékosabb helyre igyekeztem azonnal menekíteni.

Az ember azt várná, hogy ebben a szeptemberi kánikulában a szél hoz valami kis enyhülést. - De nem! - Száraz és meleg volt, mintha valami kemence torkából csapott volna ki.

Vendégségbe indultunk. A kocsiajtót egy szélroham rácsapta a lábamra. Szerencse, hogy nem a kezem maradt ott, mert azt el is töri. Az idő ekkor már cseppet sem volt barátságos. A kocsit egész úton dobálta a szél, az égen félelmetes, szürke elefántcsordák száguldottak, melyeket a még mindig forró szél terelt.
Vendéglátóinknál finom ételek illata valamint csodálatos kilátás fogadott bennünket. A lakás kissé kiemelkedik a környezetből - ötödik emeleti.

Egyik oldalon láttuk Montreal magas épületeit, a másikon a hatalmas Szent Lőrinc folyamot, azon túl a  Déli Partot, (La Rive Sud / South Shore) és nagyon távol a tüneményes Mont Saint-Gregoire jellegzetes kúpját, melyet mintha a Kis Herceg apró bolygójáról szállítottak volna oda.

Egy baráti házaspár szintén meghívást kapott. Kellemesen, beszélgetve telt az idő a sokfogásos, remek ebéd után. A fekete felhők továbbra is sebesen száguldottak az égen, a fák koronái egyre hisztérikusabban rángatództak alattunk, majd hirtelen besötétedett, és eső kezdte verni az ablakokat. - De milyen!? - A döbbenettől a kávéscsésze megállt a kezünkben.
Az egész - szerencsére - öt percig sem tartott.

Hazafele már száraz úton mentünk, mert a folytatódó, de közben jéghideggé váló viharos szél fölszárította az utakat, és csak a jókora tócsák jelezték, hogy volt itt eső, nem is akármilyen!
És a szél sem volt "akármilyen." Kupacokba sodródott falevelek, kisebb letört ágak, út közepén ide-oda hömbölödő kukák, áramkimaradások, mert mindenfele a Hydro-Québec hibaelhárító létrás, avagy kosaras autói torlaszolták el az utakat, lassították a forgalmat 
Odahaza az óráink pislogtak, de már volt áram. A "szélvédett helyre" rakott szobanövények összeborulva, kerti székek a sövénykerítésben... - Minden-minden: virágok, székek,  maradtak ahol voltak, ahogyan voltak. - Hagytam. - A szél nem csendesült, csak vasárnap délutánra szelídült meg.

Este, a híradót nézve láttuk, hogy a mi viharunk, nem volt ám egy olyan "operettszínpadi" művihar, ahogyan mi azt az ablakból, meg a gépkocsiból szemlélve gondoltuk. Montreal sziget nyugati fele igencsak megszenvedte: évszázados fák dőltek házakra, garázsokra.

Ember, állat, föld, szomjazta, várta az esőt a száraz nyár után. Végre sok jött, de oly hirtelen, hogy a talaj nem tudta beinni

Legtöbbje elfolyt, túlterhelve a csatornákat, elhordva a termőtalajt.