A szíve mélyén sok magyar benyújtaná a számlát a nyugati világnak. Mert nem kérdés, Európa élvonalába tartozó Mátyás királyunk óta lemaradtunk, s ennek a török uralom az oka. Ezt az érdemet, 1956-tal és 1989-cel megtoldva sem lehet pénzre váltani.

Mi védtük meg Európát tatártól, töröktől. Hányszor hallja ezt a magyar ember, amíg felnő, s utána is. A fanyalgók persze elmondják, nem a mi érdemünk, hogy a török nem ment tovább, az akkori időjárási és hadviselési viszonyok között Isztambul hatósugara ennyi volt. Nagyra vagyunk a 150 évvel, ami lehetett százhatvan, de akár csak 140 is, szemlélet kérdése. A lényeg az, hogy a szíve mélyén sok magyar benyújtaná a számlát a nyugati világnak. Mert nem kérdés, Európa élvonalába tartozó Mátyás királyunk óta lemaradtunk, s ennek a török uralom az oka. Még akkor is, ha a török történelem is egyfajta felszabadítónak, a magyarokat a Habsburg elnyomás ellen megvédőnek tartja magát.

A történelem szemléletek tehát igen eltérők. A nyugatiak tudatából teljesen hiányzik ez az Európa védőbástyája gondolat.

Érdemes elolvasni, hogy miként vélekedett Klebelsberg a 160 évről, illetve arról az időről, ami utána következett.

A kultuszminiszter az általa szorgalmazott fejlesztéseket a következőkkel indokolta:

„mindez a munka lényegében annak a 160 esztendőnek a pótlása érdekében történik, amelyet a török időben elveszítettünk. Mohácstól, 1526-tól, Buda visszafoglalásáig, 1686-ig, 160 év telt el. Ezen idő alatt mi védtük Európát, Európa pedig tovább fejlődött. És ez az elmaradásunk az emberiség fejlődésének legkritikusabb idejében történt, a XVI. és a XVII. században, amikor a modern államok kifejlődtek. A nyugati nagy népek ez alatt az idő alatt ki­építették államukat és közgazdaságukat, a mi népességünket pedig itthon a török kipusz­tította, kiirtotta. A XVII. század végét és a XVIII. század elejét a brutális osztrák össz­biro­dalmi kísérletek és velük szemben a nemzet nagy visszahatása, a Rákóczi-féle szabadságharc foglalta le. Igazában csak Mária Terézia uralkodása alatt fejlődtünk, de akkor is inkább csak fizikailag. A szellem Magyarországon idegen volt, nem hiába nevezik irodalomtörténészeink ezt az időszakot a nemzetietlen kornak. A magyarság ezidőtájt olyan volt, mint az a gyermek, aki csak testileg fejlődik, de nem nevelik, nem tanítják. A magyarság a XVIII. században sza­porodott, egy kicsit vagyonosodott is, de részben műveletlen maradt, részben idegen szellem befolyása alá került. A fejlődésnek ezt a relatív korszakát is megakasztotta II. Józsefnek oktalan összbirodalmi kísérlete. Aztán jöttek a napóleoni háborúk és velük a monarchia pénzügyi összeroppanása, a devalváció, a fekete bankó. A XIX. század 20-as éveiben ránk virradt a reformkor, József nádor és Széchenyi vezetésével abból az ominózus 160 esztendőből megint behoztunk egy pár évtizedet, de a szabadságharc kedvezőtlen kimenetele ismét megállít mindent, Schwarzenberg, Bach és Schmerling vezetése alatt újabb osztrák összbiro­dalmi kísérlet taposott végig rajtunk. 1867-ben Deák megcsinálta a kiegyezést, megint jó pár évtizedet hoztunk be elmaradásunkból, de a millennium után belső bajt kaptunk, akkor hanyatlásnak indult belpolitikánk, a Bánffy Dezső ellen tombolt úgynevezett nagy obstruk­ciótól kezdve a világháború kitöréséig rengeteg időt pocsékoltunk és így méltán marcangolhat bennünket az az önvád, hogy a kiegyezés korának ezt a második részét már nem használtuk ki úgy, mint lehetett volna. Megint jött a magyar fátum, a világháború, megszakítva a kiegyezés korának haladását, jött Trianon, amely visszavetett bennünket. A török hódoltság elveszett 160 esztendejéből részben önhibánkon kívül, részben önhibánkból még pár évtized hátra van, a mi nagy baj, mert Európa lassanként megunja az érvelést a törökökkel. És ha ezt az érvet tovább hajtogatnánk, lassanként azt a választ kapnánk, hogy utóvégre két századnál jóval több telt el már azóta, hogy a török innen kiment, ez elég idő arra, hogy rendbe jöjjünk. Itt az ideje tehát, hogy a 160 éves elmaradásból még hátralévő egy-két tizedet is behozzuk. Ez a nemzeti probléma lényege, mert nem remélhetjük nemzeti álmaink teljesülését akkor, ha elmaradott­ságunknak ezt a még hátralevő pár évtizedét hamarosan be nem hozzuk.”

Európa nyugati felétől való lemaradásunk ténykérdés. De most nem az önsajnálat idejét éljük. Emeljük ki a fenti idézetből a következőket: A török hódoltság elveszett 160 esztendejéből részben önhibánkon kívül, részben önhibánkból, még pár évtized hátra van. Ami nagy baj, mert Európa lassanként megunja az érvelést a törökökkel.

Unja vagy nem unja, egye megy, mert segítséget nem kaptunk, vagy legalábbis nem érdemit. Annak ellenére, hogy 1956-tal és 1989-cel sikerült újabb érdemeket szerezni a már elhalványodott régiekkel szemben.

Ezekre az érdemekre azonban szép szavakat lehet kapni, pénzt kevésbé. Ügyes politikával azonban lehet kamatoztatni az erkölcsi tekintélyt, nagy sikereket nem tudunk felmutatni. Annak idején a csehek a II. világháború nyertesei közé soroltattak, mi pedig a vesztes oldalon álltunk. A szovjet térségi politika végén kimondhattuk: azt kapták jutalmul, amit mi büntetésből. Valahogy így van most is. Az 1956-os érdemek, az 1989-es sikerek végeredménye nálunk ugyanaz, mint Bulgáriában vagy Lettországban.

Vélt és valós érdemeinkre tehát nem, csak saját munkánkra támaszkodhatunk. Megismétlem, amit Klebelsberg tanított. A gróf ugyan nem finomkodott. Kimondta amit gondolt, ha ezzel talán sértett érzelmeket. Sajnos, de el kell ismernem, hogy igaza volt. Szerinte az a baj, hogy népünknek „kevés a kifejtett munkája és nem elég az intelligenciája”. Hozzátette: Több munka és több tudás, és nem kevesebb ember: csak ez lehet a nacionalizmus erkölcsi programja.

Megjelent mindez 1928. júliusában, a Pesti Hírlapban, majd később a cikkeit összegyűjtő Küzdelmek Könyve című kötetben is.

Több munka és több tudás. Ma sem kereshetünk időszerűbb jelszót.

Lássunk neki.