Címeres gazemberek azok a kutatók, akik a gulág poklát relativizálják vagy egyenesen gulág-tagadással foglalkoznak és lebecsülik a szovjet lágerekbe hurcolt milliók szenvedéseit – jelentette ki Kun Miklós a kényszermunkatáborokból való hazatérés 59. évfordulójára rendezett megemlékezésen.

 0 .A budapesti Honvéd téri emlékműnél tartott ünnepségen a Széchenyi-díjas professzor hangsúlyozta: máig nem kaptak a magyar túlélők igazi elégtételt az utókortól a velük esett sérelmekre. Ezért is felháborító, hogy sok történész, publicista idehaza és a világban mégis számháborút folytat, háborús jóvátételre és ki tudja, még mire hivatkozik. Kun Miklós arról is szólt, hogy a rendszerváltozás után két évtizeddel is alig írnak valamit a tankönyvek a gulág borzalmairól, a félmúlt véres sebeiről, holott ez nem olyan távoli történelem, mint az athéniak és spártaiak hadakozása, hanem a jelen része is.

„Keveset tettünk önökért, drága túlélők, a sokat szenvedett generációkért keveset tettünk – mondta a Károli Gáspár Református Egyetem tanára. – Mikor lesz, hogy a magyar panteonban méltó helyre kerülnek a gulág áldozatai, a tankönyvek lapjairól, a szobrokról, az emlékhelyekről nem is beszélve? Itt, e szent kereszt előtt mély főhajtással köszöntöm a túlélőket, és gondolok az embertelen rendszer valamennyi áldozatára, főleg a gulág, a száműzött-telepek, börtönök magyar rabjaira.”

A megemlékezésen részt vett Marczin Borbála, aki túlélte Sztálin halálát.

Az orosz gulág-túlélők felnéztek a magyarokra

Kitért a gulág „feltöltésének” embertelen módjára, a málenkij robotra, amely nem kis munkát jelentett, hanem azt, hogy a főváros vagy egy vidéki település utcájáról szedték össze az embereket s vitték a lágerekbe. A legszörnyűbb az volt, ahogy lebontották nemzetekre, ki mennyi embert adjon. Így történt ez Magyarország esetében is. A tudós beszámolt róla, hogy a hetvenes években több orosz gulág-túlélővel volt alkalma beszélni. Felnéztek a magyarokra, mert becsületesek, istenhívők, szorgalmasak és összetartóak voltak.

A gulágon raboskodott tisztek egyike, Kuprjanov tábornok mesélt neki Kovács Béláról, a legendás kisgazda politikusról, aki mintapéldája volt a tiszteletet kivívott magyar raboknak. Megkérdezte tőle, miért tanul oroszul, amikor ezt tették vele. Kovács Béla azt mondta, számára az orosz nép Dosztojevszkijt, Turgenyevet és Tolsztojt jelenti, meg azokat az egyszerű embereket, akik külön adtak neki enni, amikor beteg volt, és az orvost, aki meggyógyította. Ez a szemlélet volt jellemző a több százezer magyar táborlakóra.

A történész szerint nem szabad előfordulnia, hogy egyetlen ember is akadjon, akiről ne tudjunk, holott a gulágon raboskodott. Bár sokaknak meg lett adva a kárpótlás, lelkileg még mindig nincsen elrendezve ez a magyar tragédia. Kun Miklós úgy véli: a fiatalokra vár a tisztázó feladat.

Máté Péter (Magyar Nemzet)        
Az ünnepségen Lendvai Zoltán rédicsi plébános imáját követően koszorút helyezett el az első szabadon választott miniszterelnök özvegye, Antall Józsefné és Mádl Dalma, Mádl Ferenc köztársasági elnök özvegye. Orbán Viktor miniszterelnök nevében Soltész Miklós szociális ügyekért felelős államtitkár, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes képviseletében pedig Csallóközi Zoltán kabinetfőnök koszorúzott.

A gulág-túlélőket már csak kis csoport képviselte. Egyikük, Sabján Ferencné Marczin Borbála kérdésünkre úgy válaszolt: azokból az elvett évekből már nem lehetett később mit visszahozni. Az életüket a szó szoros értelmében kettévágta az elhurcolásuk. Ő százegy hónapot töltött a szovjetunióbeli kényszermunkatáborban. Mindannyian húsz év alattiak voltak, akiket elvittek, és ma már egyre kevesebben vannak az élők sorában. Az emlékező ünnepségeken mindinkább a hozzátartozók vannak többen. Sabján Ferencné Marczin Borbála 1982-ben ment nyugdíjba háromezer-ötszáz forinttal, ami akkor is nagyon kevés volt. „Ha nem lett volna a kormányváltás, mehettem volna kuncsorogni a polgármesteri hivatalba pár forintért” – mondja. Hozzáteszi: az Antall- és az Orbán-kormányoknak köszönhetik a megélhetésüket. S hogy mennyire élnek benne élénken az akkori megpróbáltatások? A válasz: „Megbocsátani lehet, felejteni nem.”

Egykori sorstársa, a ma is szálfaegyenesen járó Sánczi Ferenc távozóban csak annyit közöl szomorúan: „Mindannyian kilenc évig voltunk a gulagon”. „A legszebb éveinket rabolták el tőlünk” – fűzi hozzá a harmadik egykori guláglakó, Hársfalvi Ferenc.

Mindenesetre Kun Miklós és a túlélők kívánsága mintha máris teljesülni látszana – az ünnepségen szép számmal és látható tisztelettel jelentek meg a fiatal korosztályokhoz tartozók.\