Nekem jutott az a nehéz feladat, hogy a Magyar Krónika nevében elbúcsúzzam Évától.
Minthogy nem sokan ismerik hátterét és a montreali magyar szervezetekben kifejtett tevékenységét, megkísérlem ezt a hiányt pótolni.  Ebben segítségemre van Éva naplója, melyet unokái ösztönzésére írt meg.  Minthogy Éva minden unokáját elvitte Magyar- országra, hogy gyökereiket megismerjék és a család magyar részével is találkozzanak, az unokák maradandó emléket kértek tőle, hogy eligazodjanak a látottak tengerében és megismerjék kiterjedt rokonságukat és azok szerepét Éva életében.  Így született meg a Napló (My Story), amely színes, lenyűgöző olvasmány.

Éva édesapja hivatásos katonatiszt volt.  A szegedi piaristáknál végzett tanulmányai, majd a katonaiskola elvégzése után a bécsi katonai akadémián tanult, ahonnan kiváló eredményei következtében a debreceni gyalogsághoz helyezték ki.  Ennek az ezrednek patrónusa Habsburg Károly főherceg volt.  A főherceg és Éva apja egyidőben tanultak ezen az akadémián és meleg barátság alakult ki köztük.  Így, 1906-ban, amikor Ferenc József utasítására a főhercegnek magyar kísérőtársat kellett választania, adva volt, hogy Éva édesapját választotta.  A szarajevoi merénylet után, Károly lett a trónörökös és Éva apja szárnysegédként szolgált mellette.  Ez határozta meg a család társadalmi helyzetét is.
Éva édesanyját gyermekkora óta ismerte és 1923-ban feleségül vette.  A Naplóból megismerhetjük Éva anyjának családját is, fontos azonban, hogy fiatal volt, nagyon okos és igen szép.  Minden jó tulajdonsággal rendelkezett, amit akkor egy társaságbeli úrilánytól elvártak.
Szülei mélyen vallásosak voltak, édesapja élete végéig magán viselte azt a kis keresztet, amely most családi örökségként Péter tulajdonában van.  A család  együttes misehall- gatását komolyan vették, az ünnepek betartására szigorúan ügyeltek.

Személyzetükkel és beosztottaikkal való bánásmódjukra jellemző, hogy sokan siettek segítségükre a kommunizmus nincstelen napjaiban.

Évának gondtalan, színes és változatos gyermekkora volt.  Hogy csak pár példát említsek:
Kb. 5 éves lehetett, amikor tífuszon esett át és lábadozását nagyapjánál, Orosházán, töltötte, ahol, szórakoztatására több unokatestvére is meglátogatta.  Egyszer ejtőernyősdit játszottak, ami abból állt, hogy Évát a fiúk egy szalmakazal tetejére ültették, kezébe esernyőt adtak és neki onnan kellett „leszállnia”.  Éva jól szórakozott, baja nem történt, de a fiukat ugyancsak megbüntették. 
A magyar katonaságnál azokban az időkben az volt a szokás, hogy a magasrangú tiszteket gyakran áthelyezték az ország különböző részére, ami családjuk gyakori költözését is jelentette.  Mikor pl. apját Békéscsabára helyezték át, a fiatalok sokat kirándultak a környéken, vizisportokat űztek, „kosztümös” színdarabokat mutattak be, tábortüzeknél énekszóval, zenéléssel szórakoztak.  Ezt minden áthelyezéskor megemlíti Éva. 

1926-ban megszületett Éva öccse, Gyurka és Éva igen elégedetlen volt vele. Mindenáron vissza akarta küldeni, vagy jobbra becserélni a síró, kapálódzó pólyást.

Éva a gimnáziumot Szegeden kezdte el, de iskoláját nem szerette és ez eredményein is meglátszott.   Tehát más iskolát  kellett választani.  Valaki a Notre Dame de Siont ajánlotta, mely igen jó hírű volt, különösen a vallás és idegen nyelvek oktatása terén.
Ide fel is vették 12 évesen ott kezdte el a liceumot.
Az iskolás évek előtti nyarat a Balaton mellett, Zánkán töltötte, gondtalanul, vidáman – mit sem sejtve, hogy Zánka milyen fontos szerepet tölt majd be a család háború utáni életében és, hogy ő maga is ott talál végső nyughelyet, férje mellett. 

Éva 1939-ben érettségizett, majd egy évet a pesti közgazdasági egyetemen hallgatott le, miközben élte a felső középosztály mozgalmas társadalmi életét .
Ez azt jelentette, hogy teákra, bálokra járt, megtanult síelni, si-jöringezni. majd hazatérve vizisportokra koncentrált.  Versenyszerűen evezett a Dunán, tábortüzes kirándulásokat szervezett a Tiszán és Maroson, naplójában sok folyóparti verseny- ről tesz említést.
A sport mellett nem feledkezett meg az élet komolyabb oldaláról:szabadtéri játékokról, könyvek, színdarabok, koncertek kiértékeléséről.  Bridge ismerete is itt kezdődött.
Hűvösebb napokon társasjátékok, tenisz, biciklitúrák töltötték be a napi életet. Kamarazene iránti érdeklődése is erre az időre tehető. Közben édesapja naponta megbeszélte a családdal a politikai eseményeket  is, hiszen
akkor már lángban állt a világ nagy része Magyarország körül.  Érdekes módon, akkor még az volt az érzés, hogy ez minket, magyarokat nem érint és befolyásol majd.
1944 áprilisában Évát Mátraházán találjuk két barátnőjével, sí szabadságon.  Ott ismerkedett meg jövendő főnökével, aki hivatali állást ajánlott fel neki szegedi gyárának irodájában.  Mivel az állás idegen nyelvek tudását követelte meg, Éva el is fogadta.
Április l7-én édesapja mindhármukat hazarendelte és a következő napokban Magyarországot lerohanták a németek.  Rövidesen Szeged bombázása is megkezdődött és az irodának majd naponta költöznie kellett emiatt.
Szeptember vége felé két német tiszt jelent meg az igazgatót keresve.  Nem üzleti ügyben jöttek.  Évát kísérték haza és felszólították, hogy öccsével együtt másnapra menetkész állapotban legyenek.  Jogcím: a helyi német tábori kórházban kell Magyarország területén szolgálatot teljesíteni.  Másnap indultak és bombázások, légiriadók között, vonaton és gyalog húzódott mind jobban a kórház nyugatra, míg a határt átlépve elérkeztek Reichenauba.
Itt kell megjegyeznem, hogy a család nem különösebben aggódott akkor, mert Szegeden már elterjedt a híre a szovjet csapatok atrocitásainak, különösen ami a fiatal nőket illette.
Reichenauban történt meg Évával, hogy gyermekkori osztrák levelezőtársával felvette a kapcsolatot.  Egy alkalommal elindult meglátogatni.  A fehér kavicsos úton, fekete kabátban bandukoló lányt meglátta egy, az égen éppen feltűnő magányos vadászgép, nyomban célba is vette.  Lövései elől Éva az árokba bújva menekült meg.
Reichenauban találkozott édesapja jó barátjával, Hóman Bálinttal, aki tájékoztatta a magyarországi helyzetről: a nyilas hatalomátvételtől Budapest elestéig, a szovjet hadsereg viselkedéséről.
Húsvét táján kezdődött meg a tábori kórház  és személyzetének visszavonulása nyugatra - vonaton, gyalog, lehetőleg éjjel és mindig mellékutakon – Budweisen keresztül Hohenfurtig, amikor Németország letette a fegyvert és a háború véget ért.
A német személyzetet amerikai  táborokba vitték, a többieket szélnek eresztették. Éva és Gyurka helyben várták a tovább fejleményeket.  Így tudta meg Éva, hogy a területet átadják szovjet fennhatóság alá és itt kapta meg első munkáját az amerikai főhadiszálláson nyelvtudása miatt.  Főnöke segítségével jutott utiokmányokhoz, élelmiszerjegyekhez, cigarettához (az akkori fizetőeszköz) szekérhez és két lóhoz, amikkel végül sikerült Münchenbe eljutnia.  Nyelvtudása itt is sok viszontagságon átsegítette őket. 
Münchenben csomagjaikat letették a megadott cím óvóhelyén, de mi legyen a kocsival és a lovakkal?  Elindultak a külvároson túlra, ahol előzőleg több farmot is láttak – az egyikben a kocsit és lovat is befogadták, sőt Gyurkának még ellátást és fizetést is ígértek farm munkáért.  Évának aztán rövid idő alatt sikerült tartózkodási engedélyt, szobát és élelmiszerjegyeket is szereznie-  Állást mint fogadó-titkárnő kapott a hadügyi kormányzat központjában.  A kiutalt szoba azelőtt ebédlő volt, szekrény nem állt rendelkezésre, ágyul egy pamlag szolgált.  Eleinte fűteni is kellett, a tüzelőt. a többi menekülthöz hasonlóan a környék romos épületeiből szedték össze.  Gyurka révén a farmról friss tejhez, sajthoz is jutottak, amely pótolta a jegyrendszer szűkös kínálatát.
Francia nyelvtudása és párizsi kiejtése szerezte meg számára következő állását.  Ez a hivatal a viszonyok rendeződéséig a francia konzulátusi teendőket  látta el.  Ide látogatott el egy nap Bajorország Lajos herceg magyar feleségével-  Rajtuk keresztül sikerült először hírt küldeni családjuknak Magyarországra és onnan a családról híreket kapni.
Főnökét több társadalmi eseményre is el kellett kísérje.  A „kötelező estélyi ruha” gondját úgy oldotta meg, hogy Éva kölcsönkérte barátnője hosszú ruháját, cserébe pedig ő adta kölcsön bundáját, amikor kellett.  Így a barátnők sokáig nem tudtak együtt szórakozni menni.
Lassan a kulturális élet is beindult – színházba, koncertekre, moziba lehetett már járni, igaz a nézőtéren eleinte itt-ott esernyőt kellett nyitni.
München rövidesen nagy átjáró város lett, sok, a nácik elől elmenekült tért vissza, mások kivándorlásra készültek, kalandorok is akadtak bőven,  hovatartozásnál nem ártott ismerősökkel rendelkezni.  Éva ebben szerencsés volt, többen ismerték még apját és a családot, így befogadták őt.
A testvérek utolsó, együttes karácsonya arról volt nevezetes. hogy Évát egy üzletfele azzal a Hummel angyalkával ajándékozta meg, amely egész életén át elkísérte és minden karácsonykor központi díszként szerepelt.  Családja majd tovább viszi ezt a tradíciót.
Közben elhatározódott, hogy Gyurka hazatér, iskolájának befejezésére, Éva viszont nyugaton marad, amíg a magyar viszonyok nem rendeződnek. A határozat helyesnek bizonyult, Éva mindvégig segíteni tudta meghurcolt családja – nagy árat fizetett érte, egyedül maradt.  Egy ideig Wallertalban hivatásos sí tanárokkal gyönyörű és igen nehéz sítúrákon vett részt, majd szabadságáról visszatérve régi hivatalát átszervezés alatt találta, de a felajánlott új állást nem fogadta el. Híre ment tehát, hogy Éva állást  keres, miközben okmányok fordításával kereste kenyerét.  Ebben az időben betegedett meg, elég súlyosan, sárgaságban és orvosai Füssenbe (Algau) küldték lábadozni.  Erős diétát írtak elő és sokat kellett sétálnia.  Nagy lelkesedéssel írja le a gyönyörű vidéket, főleg Schwansteint, a világhíres kastélyt.  Felépülése után ismét állásgondok merültek fel. 
Azt ajánlották, próbálkozzék a franciák által elfoglalt részen, ahol akkor több volt a lehetőség.  Így került  Éva Baden Badenbe a Les Mines de la Sarre ottani kirendeltségéhez.  Titkárnői állását itt igen érdekesnek és változatosnak találta.  Főnökét
ritkán látta, rendszerint csak havi jelentések aláírásakor, minden problémát egyedül kellett megoldania.   Lakást is kellett közben keresni, sikerült egy padlásszobát bérelnie, ahol egyszeri étkezést is adtak.  Ámde, sem fürdőszoba, sem folyóvíz nem állt rendelkezésére.
Mivel Baden Baden fürdőváros és gyógyhely is volt egyben, sok nyilvános fürdője volt.  Így Éva követte mások példáját és ezeket használta napi tisztálkodásra.  Ehhez csatlakozott új barátnője, Saxlehner Nelly – itt kezdődött és mai napig tartott Nellyvel és Kálmánnal kötött barátsága.  Nellyvel próbálkoztak először önállóan főzni és együtt derítették fel a város nevezetességeit.  Itt látogatta meg Évát Mattyasovszky Miklós és felesége, Böbe.  Nekik Singenben már jól menő válltömés üzemük volt akkor, amit Böbe öccse, Gosztonyi Pál, vezetett.  A távolság ellenére (kb. öt óra gyorsvonaton, egy- szeri átszállással) kölcsönös találkozások indultak meg, melyek eljegyzéshez, majd házassághoz vezettek.  Az esküvőt Évának kellett megszerveznie és sikerült igazi, békebeli esküvőt rendezni.  Utána három napos nászútra mehettek – a vállalat csak ennyi szabadidőt engedélyezett,  ezzel szemben meseszép hotelt foglalt számukra.
Visszatérve, a jövő terveire kellett összpontosítani.  Évát cége véglegesítette volna, de az akkori bizonytalan európai politikai és gazdasági helyzet és a Szovjetek közelsége őket is, mint sok  más menekültet kivándorlásra határozta el.  Sógorai családjukkal már Argentina, ill. az Egyesült Államokba voltak elkötelezve, ott a befogadó kvótákat már lezárták, maradt a kanadai lehetőség, ahol inas-házaspárt kerestek Montreal környékére.
Ezt elfogadva, hosszas hivatalos és orvosi vizsgálaton mentek át, ahol mind tanulmányi hátterüket, mind Éva terhességét nem lehetett megemlíteni.
A hajóutat elég simán élték át, noha viharok alatt, Éva gyakran találta magát egyedül az étteremben.  Végül megérkeztek Valleyfieldbe, ahol az a kormánymegbízott várt rájuk, aki munkaadójukhoz kísérte őket.  Ő kissé bizonytalannak látszott, a házaspár nyelvtudását, megjelenését, viselkedését nehezen tudta egyeztetni az állás követelményeivel. Ezzel szemben, akkor szövődött a Leandre családdal való baráti kapcsolatuk.  Állásuk az Ayerst gyógyszerárú cég tulajdonosának valleyfieldi otthonában volt a következő nagy kihívás.  Pali mint inas és sofőr a park rendben tartásával is meg volt bízva, Éva mint házvezetőnő-szakácsnő állt alkalmazásban.  Minden új volt számukra: az életmenet, ismeretlen növények, élelmiszerek, de főleg az angolszász mértékegység okozott problémát.  Megállták helyüket, amit az is bizonyít, hogy csak Éva lányuk születésekor kellett „felmondaniuk” és barátként váltak el. 

Eddig tart Éva naplója és itt kezdődik montreali életük, amelynek mi is részesei vagyunk. Beszámolóm azonban túl hosszúra nyúlna, így csak a jelentősebb eseményeket emelem ki.
- Három gyermek nevelése és iskoláztatása
- St. Benoit-i nyaralójukban töltött vidám nyári hónapok, sok fiatallal körülvéve
- Éva könyvtárosi munkája az NDG-i gyermekkönyvtárban
- Beteg és magányos magyarok látogatása .
Jótékony célú több-asztalos bridgeversenyek megszervezése
- a Magyar Katolikus Nőszövetség megalapítása, annak többszörös elnöksége,
vacsorákkal egybekötött kultúrműsorok megszervezése
- Máltai „Dame” –é emelése, máltai lelkigyakorlatok adminisztrációja
- részvétel a Nőszövetség lelkigyakorlatain
- a Chateau Ramezeyben végzett önkéntes munkája iskoláscsoportokkal.
- részvétel a McGill egyetem idős tagjai számára tartott programjában.  Ez évente
négy szemeszterig tartott és a választott tantárgyban fél-órás beszámolót kellett adni.
- Ehhez kapcsolódik még a komputer „mesterség” elsajátítása is.

Aktivitásait kiújuló rákos megbetegedése, annak kezelése alatt is, majdnem a végső időkig folytatta.

Leghosszabb és legsikeresebb társadalmi munkáját a Magyar Katolikus Nőszövetségben fejtette ki.  Részt vett az Egyesület alapszabályainak lefektetésén, annak többször visszaválasztott világi elnöke volt.  Minthogy a Nőszövetség célja arra irányult, hogy az emigráns magyar közösséget szolgálja, a magyar kultúrát megőrizze és terjessze, a magyar templomot támogassa, a lelkiséget fejlessze, lelkigyakorlatokat szervezzen, a szükséges anyagi fedezethez nagyban hozzájárultak az évente megrendezett, kultúrműsorral egybekötött vacsorák.  Mind a szereplők felkutatása, mind a vacsora megszervezése Éva feladata volt.  Nem egy zongora- és hegedűművész, kezdő operaénekes, színész, szavalóművész, fiatal balett-táncos együttes itt mutatkozott be először.  A vacsorák ízletes menüjére még sokan emlékezünk, de arra is, hogy ez mennyi izgalmat jelentett.

November 23-án elérkezett a végső búcsú pillanata.  A Magyar Krónika nevében most én mondok búcsút és kívánok Neked örök nyugodalmat, családodnak pedig megnyugvást az Úr akaratában.  Isten Veled! Találkozunk!