A hegyek vastag ködöt pipáltak.
A kopasz, tetszhalott fák harsány zöld levelekről, ágaikat földig húzó gyümölcsről álmodtak a dermedt téli csendességben. A kertek felásva árválkodtak. A gondosabb gazdák barázdáiban „borozdjaiban” - ahogy errefelé mondják - trágya illatozna, ha mozdulna bármilyen lomha szellő. Még annyi szél sem mozdul, ami orrát facsarná a fiúnak, aki kedvetlenül kaptat kényszeredett lépteivel a meredeken felfelé a falu irányából a présházaknak kanyargó úton.
-         -  Eridj kisfiam, s vigyél egy demizsont is üresen. Töltsd teli a hátulsó átalagból a tavalyi veres borral. Apád és nagyapád neve ünnepe lesz estvéletkor – küldötte neki a lóizzasztó útnak nagyanyja.
A nagyfiú kedvetlenségét látva, még – oldani azt – hozzátette:
-         - Ha valamelyőjüket ereszteném, netán együtt, mindkettőt,  megkezdenék az ünneplést már ott fenn, s a vendégek szomjasan maradnának – mosolyodott rá a morcos onokára.
-          - Az előszobában, a fogas alá, oda készítettem a fonottas mellé egy két literes palackot is. Töltsd meg azt is, és add be a plébánián Magda nővérnek! Úgy tudom, fogytán van a misebor – tetézte meg a megtiszteltetést az öregasszony.
 
A parancs ekként megbízatássá nemesült, és a fiú így jobb szívvel vette fel bélelt kabátját, fűzte be bakancsát.
 
*
 
A dűlőn felfelé már jobb kedvvel kopogott a cipője sarka.
A dermedt délutánban nem mozdult még egy árva cinke sem.
A fiú számára titkokat sejttető ház ablakán a bezárt zsalu vakon meredt tájra. Az ajtó fáradtan fordult a csukló pántjain.
Az ablakot fedő fatáblákat nem is nyitotta meg a gyerek. Gyertyát gyújtott, ami csak másodjára sikerült, mert a nedves gyufa elsőbb inkább tört fejjel pottyant a földre. –  A sárgás fény mégiscsak némi életet adott az árva szobának.
 
Hosszú, langyos volt az ősz. A galagonyát, kökényt, somot be is csapta az idő, apró virágai a gyér termésű gallyak tövén ki is bomlottak. Kivirágzott a tornác melletti mandula is. A hiszékeny növények virágai az óta lefagytak. 
A szoba neheztelt, amiért fiatalabbik gazdája ilyen sokáig magára hagyta. A gyertya az utolsó fenn jártakor arcra borultan nyitva felejtett könyvre libegtette a pisla fényt.
-         - Igaz, úgy hagytam. Jöttem volna én, csak amikor tehettem volna, akkor dolgozatírásra kellett készülnöm. Azután pedig nagy esők jöttek, és mély volt a sár – szabadkozott a legényke a zsörtölődő háznak. Felemelte a dikón hagyott kötetet, és felhelyezte a nyersfából fűrészelt polcra, ahová az való.
A bútorok halkan, megbékélten pattantak.
 
A nemzedékek óta családjának  tulajdonában lévő házikóval régi barátság kötötte össze. Az öreg ház, a pince  látták első, bátortalan lépéseit. Nagyapja érdes marka a hóna alatt segítette a mindent látni, megismerni akaró kis emberkét.
 
A szoba végében lévő ajtó vezetett a hegyoldalba ásott pincébe. Az ajtó mögött három időtlen tölgyfa lépcső vezetett lefelé.

Egykor itt több hordó őrizte a családi birtokocskán termett bort. Hogy ideje korán „el ne párologjon” itt tárolták a gyümölcsfák terméséből párolt pálinkát is. Külön edényekben a szilva, a barack, és a hatalmas körtefa terméséből főzött italokat.

Odalenn az ászokfákon egyik oldalt a két 70 literes tokaji boroshordó. Dédpapa még félhordónak szólította őket, és jobban szerette ezeket, mert a tisztításukhoz időnként fel kellett a hordókat cepelni helyükről, és az bizony a nagyobb hordóknál már keményebb munka volt. A félhordókat gőgösen nézte a náluk nagyobb, régibb gönci hordó. A pince jobb oldalán a boltív alá szerelt rúdon a pálinkás csobolyók lógtak a füles dongákba fűzött köteleken.

A fiú a megszívott csővel töltötte tele a kosárüveget, majd a lopóval a "hasas hosszúnyakúba" a leendő misebort.  A szobából nyíló kis kamrába is bekukkantott. Itt megtöltötte zsebét a tálcán várakozó aszalt alma karikákkal és néhány ráncos szilvával. Hátizsákjába tette a kisebbik üveget, az etetőkbe napraforgó magot szórt, gondosan eloltotta a gyertyát, bezárta a házat, és megindult hazafelé.

A városi telekszomszédok által nyáron oda édesgetett macskának megvakargatta a füle tövét. Mivel nem volt nála semmi eleség a szürke-sárga-fekete foltos számára, elbúcsúzott tőle. – A macska csalódottan távozott.

*

Mire leért a faluba, már szürkült. A levegő is mozdult, a köd megritkult, és mikor a fonottas, kotyogós, boros edényt letette, már sötétben vitte át a paplakba szánt borocskát.

A plébánián a szokott békés légkör helyett felzaklatott válságstáb fogadta.
A tisztelendő úr, a házat vezető nővér, és a fél combig begipszelt lábú idős harangozó, meg annak surmó unokája gyászos hangulatban állták körül az egyik székre terített piros Mikulás ruhát.
A harangozónak nem ez volt a legszerencsésebb nap az életében.
Reggel felmászott a padlásukra, hogy a galambjai körül ellássa a teendőket, visszafelé pedig eltörött alatta a korhadt létrafok. A déli harangszót még elhúzta, de a térde ekkorra már cipónyira dagadt. Az orvoshoz elsántikált. A doktor mentőt hívott, a városi kórházban megállapították, hogy eltörött a lába. Körül sem nézett, fél combig érő gipszet kapott. 
Ágynyugalmat is előírtak, de az öregember szerint feküdni elég lesz a sírban, ha eljön az ideje. Sógora mankójával a hóna alatt el tud sántázni, ahová csak családja éberségét kijátszva lehetséges…  Azonban az évtizedek óta gyakorolt falu-mikulási ténykedésről idén le kellett mondania.

Ki legyen idén a Mikulás?
-          András, a rendőr nem lehet, mert a harmadik faluban az őrsön ügyeletes.
-          Béla atya, a fiatal káplán hazautazott a szüleihez.
-          A boltos nem lehet, mert még nyitva tartja az üzletet, és ha akkor indulna, mikor bezárja, hogy végig járja a falu kicsinyeit, akkor éjfél lesz, mire végez, és különben is a boltból a bevétellel a városba megy a bankba.
-          - Ha onnan visszaér, akkor pedig a kocsmába – vetette közbe a sérült harangozó.
Bárkit céloztak meg szükség-mikulásként, valami okból kiesett, az idő pedig múlt…

Magda nővért – a plébános nővérét – a plébánia házvezetőnőjét, gépírónőjét, mindenesét nem hiába hívta a falu népe a háta megett a „plébánia eszének”. Amint tanácstalanul körbenézett, megállt a tekintete a nyurga fiún:
Itt van ez a Laci gyerek – mondta elgondolkodóan.

A fiú szabadulni, menekülni szeretett volna, de mint a kígyó által megbűvölt béka, moccanni sem tudott.
-          Még, ha krampuszt csinálnánk belőle! – ellenkezett a plébános is, bár tudta, hogy húgával szemben véleményének világi dolgokban halvány esélye sincs.
A fiú pár perc alatt egészen helyre myrai püspök lett. Mutáló hangú ajándékosztó még úgysem volt errefelé. A harangozó unokája lett az egyik krampusz, a többi krampusz, a vigyázatlanul közelben kántáló betlehemesek közül került ki.
A fiúk nagyon beváltak kisördögnek, mert a csinosabb kislányok arcát bekenték korommal, amit közben kerítettek.  A virgácsok is nagyokat csattantak a kellő helyeken.



A Pót-Mikulás becenév rajta ragadt a fiún.
Évekkel később, az egyik, hajdan bekormozott képű, már a felserdült lány lett a felesége, és ha valamit kifogásolt férjével kapcsolatban, gyakran így kezdte:

-          „Hát idefigyelj, te Pót-Mikulás!”