Örök adventben és örök húsvétban élünk. Nincs húsvét advent nélkül, advent értelmét veszti húsvét nélkül. A világ örök várakozásban él. Várakozunk a katarzisra, vágyaink elérésére, várakozunk életünk beteljesülésére, várakozunk földi létünk értelmének megválaszolására, várakozunk a mindenséget összefogó erők és az istenség kifürkészhetetlen titkainak megtalálására. Az ember megváltásra vár.

Minden lehetséges dolog létezik, minden, amire lehetősége van a teremtett világnak, és minden lehetségesen létezik, amit számításaink, fantáziánk és képzeletünk megálmodnak. A világ valószínűleg végtelen. Csupán a lehetetlen van kizárva a létezés teljességéből. Megtaláljuk-e valaha saját igazolásunkat? Mi, vagy ki igazol minket?
Lehetetlen elgondolnunk, hogy a világnak valahol vége van, valamely galaxis szélén, vagy a végtelen űr egy pontján, ez absurdum. De e végtelennek tűnő világóceán valamiből létrejött, valamiből fogantatott. Így lehet tehát e világ egyszerre határtalan és véges, esetleg szüntelenül visszatérő mégis az idők végezetén befejeződő valóság.

Én is mint ama őrült Sziszifusz - ki azt kapta büntetésül az istenektől, hogy az idők végezetéig egy követ kell egy hegyre felgörgetnie, de sosem tudta teljesen véghezvinnie a feladatát, mert a kő minduntalan visszagurul - keresem a világegyetem, sorsunk életünk, testünk, gondolataink, vágyaink, érzéseink, létezésünk titkát. S tudom, értelmetlenül. Mint Sziszifusz, én sem érek fel a hegytetőre sose. Mert minden körülöttünk csupán káprázat, merő képtelenség, tükröződés, absztrakció, hatalmas díszlet, nem számít más, csak az, mennyire érzékeljük, mennyire adjuk át magunkat, ama isteni hangszer dallamainak, melynek hangjait a hangszerkészítő egyszer megszólaltatta. Aki képes hallani e zenét, az képes mosolyogva, bizakodóan és örömmel élni, hisz tudja, sorsunk az öreg kezében van, ki nagyon szereti, ha hallgatják hangszerei gyönyörű muzsikáját.

Az istenség, aki az általunk meg nem értett és értelmünk számára felfoghatatlan világmindenség teremtője, akaratával, igéjével hozza létre e csodát. Minden fizikán és matematikán túl, lennie kell, a világnak egy önmagán túlmutató létalapja, egy nemzője. Emocionális bizonyítékunk van rá csupán. Bizonyítja őt a pirkadat, a fák alakja, a hóban birkózó gyerekek öröme. Mert minden forma, minden látvány, minden jelenés, a platóni ősideák világába tartozik, melyet csak megálmodni, megrajzolni lehet. A gyönyörű hajnalt, vagy a fák alakját, a játszó gyerekeket a hóban a fizika hozza létre, melyet a matematika nyelvére tudunk fordítani, de ehhez előbb a hajnalt és a fák alakját kell megálmodni. Utána a formába öntés következik persze, mely a világ kezdete óta tart. Ám bizonyosan így van: a pirkadat egy hatalmas festőművész vásznán jött létre először.

Ha hasonlatosak vagyunk Istenhez, hát ez az a terület ahol ez tetten érhető. Ha vitorlás hajót építünk. Először vágyat érzünk rá, hogy létrehozzuk, álmodunk, tervezünk, rajzolunk, s csak ezek után választjuk ki az anyagokat, a szerszámokat és végül megvalósítjuk. Ám a hajó először a képzeletünkben születik meg, képzeletünk dagasztja a vitorlákat, képzeletünk hasítja vele a vizet.
Az ember mégis - úgy érzi - egyedül van. Egyedül ebben a rendszerezett és rendezett őskáoszban, e kiismerhetetlen életben, ebben a megfoghatatlan valóságban, mely itt a földön most már bőrünkön is érezhetően túlszervezett és túlhajszolt lett. Magunknak köszönhetően. Világunk egyszerre kitágult és összezsugorodott, a technikai újításoknak és a tudományos kutatásoknak köszönhetően egyszerűbb és mégis egyre inkább kiismerhetetlenebbé válik. Thészeusz elveszíti végül Ariadné fonalát, s egyedül marad e hatalmas kifürkészhetetlen labirintusban.

Isten ezért lett emberré. Az ő titka, miért akkor, miért ott. Viszont bizonyos: szándékosan nem beszélt a világmindenség számunkra elérhetetlen titkairól. Nagyon fontos látnunk, hogy az ő pedagógiája kizárólag csak lényegre koncentrált, szándékosan cselekedett és szólt mindig úgy,  hogy ne terelődjön másra a szó. Csak a lényegre. Hogy szívünk, figyelmünk csupán egyetlen dologra koncentráljon. Ha most jönne a XXI. században, ugyanezek a szavak hangzanának el tőle. Nem beszélne a részecskefizikáról, a szingularitásról, a galaxisok számáról és létrejövetelük módjáról, nem beszélne a társadalomról, a technikáról, választásokról, üzletről és közösségi oldalakról, hisz mindez nem fontos, mindez csupán díszlet, eszköz és kellék. Azonban arról ma is bizonyosan beszélne, hogy nincs fontosabb egymásnál. Nincs fontosabb a másik ember szeretetnél.

Örök húsvétban élünk. Húsvétunk, adventünk is. A húsvéti üzenet Isten halk, de mégis mindent túlkiáltó szava az emberek világába, meghívás a halállal végződő életből az időtlenség isteni örök birodalmába. Ige, mely feloldoz és megkönnyít, szózat mely magához vonz, kiáltás, hogy várakozásunk reménykedő lehessen, hogy húsvétunkban a feltámadás ereje hozzon vigasztalást.

Az ember csak így találhat ki e labirintusból. Az istenség végül mindent magához vonz.

2011 március 8.