"Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha.
Nem vagyok csillag csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek."
Móra Ferenc

Magasan a falu felett, ahol a hegy makacsul visszafoglalta azt ami az övé, vadvirágok, és kivadult régi szőlőtőkék rejtezkednek a burjánzó füvek között.
Nemrég még vén diófa is tárta az ég felé ágait, de vesztére nem csak én járok erre és valamelyik falubelinek dióból készült deszkára fájt a foga…

Az évszázados diófának már csak tönkje búvik a gyomok között. Nincs meg már a csodálatos, pirosra érő, utolérhetetlen zamatú gyümölcsöket hozó körtefa sem.
A filoxérát túlélt szőlő tövei csak azért kapaszkodnak korhadt karóikba, mert nem hoztak volna kipusztításuk árán semmi hasznot. 

Amikor még a vénséges diófa megérlelte apró termését és a körtefa is földre potyogtatta a maga gyümölcseit, akkoriban sokszor ültem ide délutánonként fényképező gépemmel, messzelátómmal ’s amikor már tarthattam: puskámmal vadak után leselkedni.
Néha megvámoltam a körte ágain csábítgató mézédes termést.
*
Próbáltam azokra gondolni, akik ültették, nevelték, fáradtak a tőkék között és várták  babos kendős fiatal asszonyaikat ebéd idején. Akik akkor a diófa alatt fogyasztották el együtt a talán szegényes cibere levest, vagy paprikás pityókát. Néhanap talán ott az árnyékban csók is csattant és azt ölelés követhette. A férfi, kézen fogva vonta maga után az árnyékban álló kunyhó felé párját. Az asszonyka talán gyenge ellenállást tettetett, már csak illemből is, aztán átadta magát az általa is kívánt örömnek. Úgy maradtak, összefonódva kis ideig. A menyecske végül hamarabb állt fel párjánál a dikóról, megigazgatta a kibontott pruszlikot, a szoknya ráncait, talán tettetett duzzogással igazította meg a kontyot, kötötte meg újra a kendőt a fején. Eltette az edényt, és ha már érett a gyümölcs, pár szem körtét tett a füles kosárba az otthon maradt gyerek örömére, no meg a napaasszony számára - magyarázatként. 
* Szedtem pár szemet a gyereknek. Azért maradtam el kicsinyég! – pironkodik anyósa kutató tekintete előtt
* No persze! Azért a szoknya hátuljáról is szedd le a töreket…
* 
Az öregasszony nem haragszik igazán. Fiatalasszony korában ő is elmaradt olykor ebédhordáskor az urával ott. Talán még a most ott dolgozó fia is ott, az alatt a diófa alatt fogant, ha belegondol. 
A ház kicsi, a fiatalok szobájából kiszűrődő éjszakai zaj az ő vágyukat is lohasztotta… Ott zavartalanul lehettek együtt a mindenkori fiatalok. Megérti őket, de az udvart a menyecske dolga fellocsolni, tisztára seperni, majd az apró jószágot megetetni!
Ami a mai napon késedelmet szenvedett. Vizet is kell húzni a kútból mosogatáshoz, aminek hengere nyikorog. Azt az ipa dolga ugyan megkenni, de az most a tengerit kapálja a felvégi határban. Mégis baj, hogy nyikorog. A nyikorgó kútkerékről a hibádzó padlásajtó is eszébe jut, ami ugyancsak kalapácsot, szöget követel… Szigorúságot tettet hát…
*
Régen jártam erre. Ez a hely távol esik a falutól. Meredek gyalogút kanyarog a felettem lévő tetőig, ahonnan csak gyakorlott szem által kivehető réges-régi szekérúton lehet ide jutni. Az erdő legvénebb fái még emlékeznek a régiekre.
Emlékszik a diófára, ami még élhetett volna, ha nem lopják el.
A körtefára is emlékszik és a tőkék között kapáló gazdára, is, aki fiatal férjből évről-évre öregedett javakorabeli emberré, mígnem egyszer csak nem jött többé.
A háborúra is emlékszik, meg a katonákra, akik lerontották a kis kunyhót, hogy az ellenség felderítői ne bújhassanak meg benne. Emlékszik azokra a katonákra is, akik halott társukat fenn a gerincen temették el.

Emlékszik a ponyvás teherautókra, amelyek sötétedés után érkeztek és a falu legszebb házai előtt álltak meg. A kék parolis sofőrökre, akik fojtott hangon kiabáltak a házakat építőkre és akiket szegényes motyóikkal kényszeríttettek a dübörgő kocsik rakfelületére. A síró gyerekekre, szipogó asszonyokra. A száraz szemű megalázott férfiakra. A házakba azután más autók más embereket, családokat hoztak, akikről az itt hagyott régiek csak sok év múltával hitték el, hogy ugyanígy kellett elhagyniuk otthonaikat a hegyen túli kis folyó túlsó partján túl.

Emlékszik az erdő mindenre.
Rám is, aki annak idején tágra nyílt, felfedező szemmel jártam itt először.
Hátamat a diófának vetve némán ültem itt és azokra gondoltam, akik ültették, gondozták, művelték ezt a földet.
Sok szép eredményes lest ültem itt végig.

Mindjárt első délután az aljban egy vörös foltra lettem figyelmes. Előbb azt véltem, hogy egy elszáradt bokor, de mikor megmozdult, akkor a látcső megmondta, hogy őzsuta az érkező. A suta eltűnt egy épp virágzó csipkebokor mögött. Volt időm a fényképezőgépet elővenni és mikor a túloldalon kidugta a fejét, sikerült éles képet készítenem róla.
Az őzmama sajnos nem jött közelebb egyelőre, csak később, de akkor valósággal menekülésszerűen.

Nyomában csak a magas fű mozgott és kibontakozott egy jó kan képe.
Sok más élményt adott ez az oldal. Szépet és olyant, amit jobb lenne elfelejteni.
Egy hajnalon ugyanitt ültem.
Az úton, ami az országút felől kapaszkodik fel ide, idős ember ballagott felfelé.
Nem látott meg, csak amikor hozzám ért.
Meglepetten állt meg, csaknem ijedten.

Csendesen köszönt.
* Megzavartam?
* Vadat várok ide, de nem okozott bajt.- válaszoltam
* Tudja, ez a darab föld valamikor a miénk volt.
* A diófát még nagyapám ültette. A szőlőt édesapám telepítette. A gomba-betegség valahogyan a mienket elkerülte. Voltak erre más kertek is, de azokat a nemes fajtákkal behurcolt kór elpusztította. Itt régi bakator termett. Az túlélte. 
* Szép házunk volt lenn a faluban. Sokat dolgoztunk, boldogultunk. Sok irigyünk is volt.
* Én szerettem itt dolgozgatni. Szegény feleségem járt fel ide az ebéddel. Néha, dologidőben még itt is éjszakáztam. Oda pillant a kunyhó helyére…
* Állt itt egy kunyhó is a fa árnyékában.
* Szép idők voltak. Néha az asszony tovább maradt… - emlékezett a jövevény párás szemmel
Kis csend támadt köztünk.
* Nem untatom?- nézett rám
* Dehogy! - nyugtattam meg. Sokat faggatom az erdőt magam is.
* Hát így éltünk itt. Régi család voltunk. Még a török idők után kerültünk ide. Állítólag Korpona körül élt a család valamikor, de azt, hogy tótok lettünk volna, nem hiszem, de nem is zavarna. A pálosoktól a magyar tudatot szívtuk magunkba. Élnek- éltek itt magukat szlováknak tartók. Az „Isten áldd meg a magyart..” egyforma szívvel énekeltük, olykor könnybe lábadó szemmel…
* A háború idején együtt nélkülöztünk, és amikor bejöttek az oroszok együtt bújtattuk az asszonyokat, és együtt szenvedtünk.
* Akadt azért rongyember, aki tudta nyelvüket és elárulta szomszédait.
* Röviddel később aztán teherautók jöttek és elvittek bennünket és másokat távoli vidékekre.
* Apám hamarabb, anyám később bele is haltak, mert alig valamit vihettünk magunkkal. A később sorra kerültektől megtudtuk, hogy házunkat, gazdasági eszközeinket széthordták és a maradékba idehozott más szerencsétleneket ültettek.
* Mi egy alföldi tanyán, valamikori juhhodályban éltünk évekig. Az asszony ott lett melybeteg. Nem kezelték! Utána ment a szüleimnek később, amikor már a legrosszabb idők elmúltak és emberi fedél alá kerültünk.
* Gyökeret vertünk ott. A fiaimnak – kettő van – már az a táj az otthona. Igaz, egyikük tanult ember lett. A kisebbik gazdálkodik. Én most nagyszüleim, őseim sírjától jövök elbúcsúzni. nekem sincs már sok hátra ezen a földön. A faluból minél kevesebbet akarok látni! Néha látom a kárörvendő arcát néhány, egykor magát barátnak tettető embernek, amikor kapaszkodtunk fel arra a ponyvás kocsira – komorodott el.
Együttvérző kézfogással búcsúztunk el.
Az öreg tölgyek vigyázzban álltak a tisztelettől, amerre elment a benőtt, csak néhányunk által felismerhető úton.

Amikor erre járok, meg-meg simogatom a ledöntött diófa tönkjét