Kérdezték tőlem a minap, megvetően, fölényesen, bíráló tekintettel. Nem vagyok összeférhetetlen, legalábbis mindenkivel nem! – válaszoltam.

Már gyermekként is furcsa tekinteteket kap az ember, ha igazat mond. Felnőttként pedig egyszerűen megbocsáthatatlan az őszinteség, a csőlátástól való teljes mértékű elhatárolódás, a rossz értelemben bevett szokások elutasítása, a képmutatókhoz, rosszindulatú, kárörvendő emberekhez való oda nem simulás. Ha valaki kilóg a sorból, azzal nem tudnak mit kezdeni. Ha nem áll be közéjük, jár a bélyeg. Mint ahogy az ,,összeférhetetlent” irritálja az előbb említettek közössége, úgy őket is irritálja az ,,összeférhetetlen”. S ha valaki – sajnos - sok ilyen emberrel találkozik, akik látszatközösséget alkotnak, műemberek, akkor nyilván az-az ember hibás, aki nem kíván beállni közéjük, nem kíván közösséget vállalni velük. Ő a vétkes.

Ősrégi megállapítás, de még mindig helytálló, hogy az emberek nem szeretik azokat, akiket nem értenek. Ha kérdeznek, és őszinte választ adsz, elvágod magad. Ha szó nélkül továbbállsz, jelzők tömkelegét aggatják rád. Egyetlen dialógus nélkül is van vélemény, bárkiről.
Közösségben persze hamar kitűnik, ha valaki nem közéjük való. Másképp beszél, másképp értelmez, másképp értékel dolgokat, nem úgy cselekszik, mint mások vagy, ahogy azt elvárnák tőle. Az értékrendek egyetlen ponton sem találkoznak, mivel a becsületességgel kapcsolatban a legcsekélyebb lazaságot sem bírja elviselni. Következésképp ő az összeférhetetlen.

A becsületesség független kortól, nemtől. Örök érték. Vannak emberek, akik fennhangon hirdetik, hogy mennyire fontosnak tartják a becsületet, a tisztességet, az őszinteséget. Ám amikor valaki ezek szerint is él, akkor megmosolyogják, gúnyolják. Képmutatókkal, farizeusokkal lehetetlen közösséget vállalni. Hamar felismerhető, hogy az ember kikkel tud együttműködni, élni. Lehetetlen dolgokban nem lehet kompromisszumot kötni.

Sokszor hallanom, hogy nem lehet mindenhonnan továbbállni. Ezt részben osztom, de ha alapvető értékekben, létfontosságú kérdésekben soha nem találkoznak a gondolataink, cselekedeteink, akkor nincs közös út, és soha nem is lesz.

Nézem, ahogy a ,,felnőttek” félnek a vizsgáktól, azoktól, amelyeket érdemjeggyel értékelnek. S ez mindennél fontosabb számukra: jeles eredménnyel vizsgázni az adott helyeken, az adott időpontokban. Csakhogy felnőttként minden nap, minden órában vizsgázni kell. Minden tettünk, minden beszélgetésünk, minden gondolatunk, mulasztásunk egy vizsga, tisztességből, emberségből, őszinteségből. Ezekre a vizsgákra nem gondolnak, csak nagyon kevesen. Az ítészek bizonyítani akarnak, s bizonyítanak is, hivatalos papírokon, de az élet vizsgáihoz nem tudnak hozzászólni. A legtöbben csak akkor érzik valakinek magukat, ha feltehetnek a falra egy oklevelet, egy hivatalos papírt, diplomát, hogy meglássák bennük önmagukat, kiváltságukat, de ehhez nem kell oklevél, diploma, csak egy tükör. Igaz, mást mutat, mint a falon, fiókban díszelgő pecsétes eredmények, ezért nem néz bele oly sok ember.

Félnek tőle, mert ott nem segít a hazugság, a rutinos kibúvás, a ravaszság. A többség azt sem tudja, hogy vizsgázott tegnap, vizsgázik ma is, és holnap is. Amíg csak él minden nap, minden élethelyzetben. S úgy buknak el, hogy azt sem tudják: ezek a legfontosabb vizsgái életüknek.