Izorizmus Magyar Krónika, október 24.2013. Surján László/MHL

Se szeri, se száma azoknak a maró, olykor szellemes máskor közönséges kritikáknak, amelyek vagy a kormány tevékenységét illetik, vagy azoknak a művészi teljesítményét, akik nem állnak be a kormányt szapuló, gyászvitézekre emlékeztető társaságba.

 „A XX. század első éveiben a hangversenyek műsorán új és szokatlanul különös szerzeményeivel ezt a két új nevet tanulja meg a közönség: Bartók Béla és Kodály Zoltán. Erősen emlékeztetnek az impresszionistákra és nagyon elütnek a hangversenyeken hallható zeneművek hangjától. A közönség rokonszenvvel fogadja őket. Bartóknak Kossuth-szimfóniájával és I. Szitjével nagy a sikere. Már Kodály első vonósnégyesét, zongoradarabjait és dalait (op. 1., op. 2. Sírfelirat) vegyes érzelmekkel fogadja a sajtó. Béldi Izor, az egyik legtekintélyesebb pesti zenekritikus, például így végzi kritikáját: „Kot-kot-kot-kot-kot Kodály, Zoltánka ne komponálj". Később műveiknek otthon nincsen sikerük.

Bartók és Kodály azonban nem kedvetlenednek el sem a közönség, sem a sajtó magatartásától. Ez a két komoly készültségű, nagy műveltségű, mély etikai érzéssel megáldott tehetség, igazuk teljes tudatában, felelősségérzettel járták az utat, melyet maguk elé tűztek. A külső siker nem izgatta őket, kárpótlásuk egyelőre az alkotás gyönyöre volt.”

A fentiek Lakatos István Az új magyar műzene című, Kolozsvárt 1936-ban megjelent művéből valók. Játszattunk volna azzal, hogy megkérdezem: ki ismeri Béldi Izor nevét? Sejtem a választ. A Google persze sokszor, itt is segít, bár például a Wikipedia a fent idézett kritikát szerényen elhallgatja.

Ajánlom pedig a maiaknak is a figyelmébe, mert igencsak tanulságos. Gondolhatunk akár a kormányt illető ellenzéki kritikákra, akár például az Alföldi utáni Nemzeti Színház előadásairól megjelent mondatokra.

A kritikus könnyen ítél, de ritkán alkot maradandót. Ezt látom a különféle internetes fórumokon megszólaló ítészeknél is. Úgy folyik a szájukból a kinyilatkoztatás, mint csapból a víz.

Béldi említett Kodály kritikáját édesapám többször emlegette. Hogy nem városi legenda, azt Lakatos írása tanúsítja.

Nem találtam meg viszont a hitelesítését annak a mondatnak, amit Hemingwaynek tulajdonítanak: „Tisztelt uram, ülök házam legkisebb helyiségében. Előttem az ön kritikája. Nemsokára a hátam mögött lesz.” Diákkorom óta ismerem ezt a mondást, szívesen látnám az eredetit. Vámos Miklós szerint nem Hemingway, hanem „egy színész” az adoma főszereplője.

Maradjunk hát Béldi Izornál, aki bizonyára jeles ügyvéd volt, s kritikusi tevékenysége során alighanem írt találóbbakat is, különben aligha maradhatott volna meg oly soká a Pesti Hírlapnál. Mégis, ez a szarva közt a tőgyét eltaláló opusa őrzi a nevét. A mai kritikusok elfogultság vezette állításait tekintsük az izoriumusból fakadó megnyilatkozásoknak. Az izorizmus jelensége akkor áll elő, amikor a kritikus szellemi képessége, felfogóképessége fényévnyire van lemaradva az általa kritizálttól. Ezeket a kritikákat a Hemingway módszerrel kell kezelni.

Mindez persze nagy baj. A kritikára szükség van, mind a művészetben, mint a politikában. A kritika eredeti feladatát tekintve nemcsak, s talán nem is elsősorban a nagyközönségnek szól, hanem a megbíráltnak, s azért, hogy további jó, illetve jobb teljesítményre serkentsen.

Lát-e valaki ere utaló nyomokat a mai közéletben?