„Én hiába szeretem a szobám csendjében az utcagyereket! Nem arra van szüksége, hogy könnyes, szende szemembe nézzen, hanem hogy legyen kenyér az asztalán, fedél a feje fölött, étel a tányérján, ceruza a kezében, takaró az ágyán, kapjon jó szót, simogatást." Böjte Csaba

Egy hirtelen felindulásból kerültem ki Dévára. Magyarországon egy szép kis községből származom Dusnokról. Kamasz fejjel felköltöztem Budapestre szerencsét próbálni. Tíz évet éltem a fővárosban, tanultam, dolgoztam sok helyen, szerettem azt a várost, mégsem éreztem, hogy teljes vagyok. Nem tudtam rájönni mi hiányzik. Nyáron sok szép helyre eljutottam Magyarországon, utazásaim folyamán éppen kereszteztem Böjte Csaba testvér és a Kodály Zoltán kórus Csillagösvény egyik állomását. Ott fogalmazódott meg bennem, miért is ne menjek ki az alapítványhoz dolgozni?

Régebben sokszor felmerült a gondolat, hogy kimenjek önkéntesnek az alapítványhoz pár hónapra, de valami mindig visszahúzott. Úgy gondoltam, nem veszítek semmit. Fiatal vagyok, most tudok még egy évet (vagy akár többet is) a gyermekeknek ajándékozni azzal, hogy jelentkezem nevelőnek. A világ legnehezebb, mégis a legszebb munkahelyét megtaláltam. Egyik napról a másikra hétszeres „anya" lettem. A várandós anyukának 9 hónapja van felkészülni az anyaságra, nekem 9 napom volt rá. Őszintén, szerintem erre nem is lehet felkészülni, egyik napról a másikra 7 gyermek van körülötted akikért „pótanyaként" felelsz. Talpon kell lenned reggel, délben, este, vidámságban, betegségben, tanulásban, nevelésben. Napról napra csiszolódott össze a családom. Két hónap már eltelt, most már érzem az egységet a családomban. Igaz néha vannak nehezebb napok, de gondoljunk csak bele 8 lány van egy rakáson beleértve engem is ;)
Egy „szobrászként” formálnom kell őket, hogy becsületes, életrevaló, értékes felnőttek lépjenek majd be a nagybetűs életbe. Az agyagot is nyersen formálják, alakítják, majd amikor kiszáradt kiégetik egy kemencében. Ha nem lett jól megmunkálva az agyag az égetés során megrepedezik, vagy darabjaira hull. A tökéletesen megmunkált agyag, égetés után megtelik élettel, gyönyörű vörös színt kap és díszeleghet egy lakásban vagy a kertben.

Az alapítványnál lévő gyermekek kaptak egy lehetőséget, hogy nekik is megadathasson egy jobb élet, egy kis cipő, egy szelet kenyér, meleg otthon. Nekünk nevelőknek az a feladata, hogy megteremtsük, azt a meleg otthont ahol úgy tud alakulni, tanulni, hogy ne olyan agyag legyen, amely később a darabjaira hull. Legyen benne élet, helyt tudjon állni egy munkahelyen, megbecsüljön embereket. Ékeskedjen a világban.
Ez az a munkahely ahol a kemény munkádnak nem azonnal van eredménye, hanem évekkel később. A sok szeretet miatt lehet végigcsinálni, amivel a gyermekek, ajándékoznak meg a hétköznapokban, de a munkád gyümölcsét később ízlelheted.

Láttam amint egy kollégám, aki már kinevelt egy generációt, büszkén mutatja meg nekem azt a levelet, amelyet egyik kinevelt gyermeke írt neki. Amikor a sorokat olvastam akkor értettem meg, igen ezért érdemes kitartani. Megköszönte a sok türelmet, a kitartást, hogy hitt benne. Elmesélte, hogy mi történt vele az elmúlt években, a nagyvilágban. Becsületesen dolgozik, megállja a helyét.

Az oldalt is azért hoztam létre, hogy részese lehessen az olvasó a mindennapjainkban. Betekintést nyerhetnek a távolból az alapítvány életébe. Időnként sírunk, annál többet örülünk, hisz mindnyájan egy család vagyunk.

Sok szeretettel:
Hunyadi Anna
„Anna nevelő” néni