A naplóírás tekintélyes részét képezi szellemi munkámnak. Negyvenhét éven át vezettem rendszeres naplót, s a benne foglalt leírások fontos szerepet játszottak napi munkámban és más, főleg irodalmi tevékenykedéseimben. A gyakorlat elég későn kezdődött az életemben, a 69-es évek végén. Bár az Eötvös Lorándon az ötvenes évek derekán azon kaptam magam, hogy részletes jegyzeteket készítek az elolvasott könyvekről, ami szerintem közel állt a naplóíráshoz, ugyanis a könyvek elemzése mellett szóltam a környezeti adottságokról, a könyv belőlem kiváltott hangulatáról.

A naplóvezetést Kovács nagyapámtól örökölhettem. Elemi iskolás koromban gyakran megálltam a nagyszüleim nyárikonyhája előtt, s érdeklődve böngészgettem nagyapa a fehér falra lejegyzett adatait – mikor, kitől és mennyi mezőgazdasági vegyszert rendelt; mikor és hány zsák  vetőmag burgonyát, napraforgómagot adott a harmadosoknak;  melyik napon vezette el a Manci tehenet folyatásra. Az alkalmi jegyzetelést Winnipegen kezdtem el, a novellaírással egyidőben. A végleges írás előtt papírra vetettem gondolatokat, karaktereket, beszédstílusukat, a környezetükre való kihatásaikat. Ez is közel állt a naplóíráshoz, mert elbeszéléseim nagy része memoár jellegű, s az önéletírás ikertestvére a naplónak. Jelen beszélgetésünkre felkészülendő, Gábor,  felkerestem a mindentudó világhálót, de csak annyit találtam a naplóírás művészetéről, hogy majdnem egyidős az emberrel, s szinte lehetetlen megállapítani, ki használta elsőnek a műfajt. Ezek szerint az emberek nekiláttak az írásnak, nap nap után papírra vetették a napi eseményeit, s az azokat kiváltó gondolatokat.

Nagyapámtól elütően, nem a falon, az íróasztali kis kalendáriumba jegyeztem le az elvégzett vagy elvégzendő feladatok adatait. Amikor ez túl kicsinek bizonyult, s bizalmassága sem volt biztosítva, átálltam a rendes naplókönyv-vezetésre a lakásunkon. A feleségem, lévén zárkózott természetű, idegenkedve fogadta a gyakorlatot.  Lejegyeztem a hivatásommal járó dolgokat, s a velük kapcsolatos körülményeket, személyeket, hangulatokat. Később kiterjesztettem a naplót tágabb környezetünk, társadalmi életünkre. Tekintve, hogy nem is gondoltam, s ma sem gondolok a naplóm köztudatba való átültetésére, szabadon, a következményekkel járó felelősségről mit sem gondolva mesterkéletlenül írhatok – magamnak. Őszintén, keresetlenség nélkül. A novellaírás más dolog. Különösen a diaszpórában élő író számára, aki úgy érzi, missziós szolgálatot végez, rege szerű fiktív sztorikban igyekszik bemutatni fajtája szebbik arcát. Kötve van a keze. A naplóban elfogulatlanul írhat  az ember dolgokról, önmagáról, társairól, megveregetheti a vállát, megdicsérheti munkatársait, barátait, ha megérdemlik, korholhatja magát és őket, ha rosszul cselekedtek. A lejegyzések őszintesége adja a napló megbízhatóságát.

Némely politikai és társadalmi esemény hangot kap a naplómban, de általában nem törekszem újságszerűségre. Erre ott van a sajtó. Inkább megragadják a figyelmemet a mindennapi emberi dolgok, benyomások, lelkesedések, csalódások. Leginkább érdekel a magam és társaimnak az élethez, az egymáshoz való viszonya, a nemes emberi vonásaik,  az önzetlen segíteniakarások, a becsületesség, a hazaszeretet. De gyakori leírást kapnak az emberi gyarlóságok is - a kapzsiság, az irígység, a becstelenség, s a belőlük származó feszélyezettség, sztressz, amit magával visz az ember az otthonába. Részletes leírást adnak a feljegyzéseim a társadalmi kapcsolatainkról, s különösen a magyarokkal való érintkezésemről. Jó pár elbeszélés, tanulmány, életrajzi írás született a naplóm bejegyzései alapján. A köteteket lapozva, ma is csodálattal tölt el az életem sokszínűsége, még egy ilyen dohosnak vélt hivatásban is, mint az enyém. Ámulatba ejtő dolog, hogy negyvenhét éven át, több mint 17 ezer oldalt megtöltöttem az életemet gazdagító események, személyek leírásával! Hány regény, hány tanulmány vagy memoárgyűjtemény anyaga rejlik ezeken az oldalakon írók, történészek, szociográfusok, embertanosok számára.

A környezetem napi leírása mellett rendszeresen megemlékezem a naplóban a hazai jeles napokról s a velük járó szokásainkról - a karácsonyi betlehemezésről, csillagjárásról, kántálásról. Mindegyikben részes voltam. Szó esik a húsvéti locsolkozásról, a pászkaszentelésről, a vízkereszti házszentelésekről. Mint ministráns, én is végigjártam a jeges téli napokon a falu görögkatolikus házait, karoskosárba gyűjtve a papnak, a kántornak, néha a harangozónak is az adományozott tojást, kolbászt, disznósajtot, tepertőt. A nap végére általában elázott a tisztelendő úr, mert útközben akadt pohár borocska is, s néha éles szavakkal megbántott  védtelen egyéneket, köztük a ministránst is. Mindhez személyes élmény fűződik, mind hozzájárult Kanadában hagyományaim, anyanyelvem, eredetiségem megőrzéséhez.

Angol nyelvű memoáromban részletesen írok -naplómból idézve - a gyermekkori emlékekről, a népek összefogásáról a kalászosok behordása-cséplése idején, a napraforgócséplésről, az őszi esti kenderdörzsölőkről. Szó van a hagyományos háromfordulós gazdálkodási módszerről, a latifundiomos formához hasonló közösségi életünkről. Szeretettel szólok a szülőkről, nevelőkről, a falu vezetőiről. Van benne százakra menő könyvismertetés, írókkal, irodalmárokkal való kapcsolattartás. Elbeszéléseimben, naplóm alapján szívesen írtam gyermekkori emlékeimről. Később azonban feladtam ezt, a hazai írótársaim javaslatára. Végh Antal barátom például azt írta Tehetségi vizsga című elbeszélésemről: Szép írás ez, nagyon szép, János. De hagyjad ezeket nekünk, hazaiaknak. Írjatok inkább magatokról, az ottani életetekről...

Sok anyagot találna naplómban a történész is. Az idegenségben élők érzékenyebben reagálnak a nemzetet ért kritikákra. S ezekbõl van bõven. Azt írják az idegenek, s ezt válogatás nélkül átveszi sok hazai is, hogy tanulnunk kell alkotmányozásban a Nyugattól. Tanulnunk? Hát persze, hogy tanul a bölcs ember mindenkitől. De ne vigyük túlzásba a dolgot. Hány nemzetnek van Európában, az angolokat kivéve, ezer éves alkotmánya? Mig nálunk 1848-ban eltörölték a jobbágyságot, Amerikában évtizedek múltán is rabszolgaság honolt. Hogy elmaradott ország vagyunk? Édes istenem, hát nem nevezhetnõk haladottságnak azt a tényt, hogy nálunk a húszas évektől szabadon szavazhatnak az írni-olvasni tudó nők, mig Svájcban az 1940-es évektől. A kanadai orvosi fakultásokon számos magyar orvos házaspár dolgozott a második világháborút követően, addig az 56-os Molnár Emesét igyekeztek lebeszélni a McMaster Egyetemen a vegyészetre való beiratkozásról, mert a kémia férfi foglalkozásnak számított. Jómagam, mint könyvtárigazgató, két megkövetelt egyetemi diplomával jóval kevesebbet kerestem, mint egy levéltáros egy diplomával, csak azért, mert a könyvtárosi hivatás ,,női foglalkozásnak” számított. El-elmondtam ünnepi beszédeimben, hogy helyes az a szólásmondás: Nem vagyunk egyik nemzetnél sem alábbvalók. Én azonban szívesebben mondanám: Vagyunk olyan jók, mint a legjobbak a világon!

Gyakran szó esik naplómban szomorú hazai eseményekről. Ma is előttem vannak az életük virágában élő fiatalemberek, de családos apák is, akiket lelkesen bocsátott a falum az orosz frontra, ahonnan soha haza nem tértek. Halottas szentmiséket mondtunk értük, amikor hősi haláluk híre megérkezett, de a fagyos légkörben, amikor a csodafegyvertől vártuk a világ megváltását, könnyet nem ejtettünk értük. Évekkel később Kanadában gyakran elfogott a sírás,  ha naplóírásközben rájuk, a daliás Bódán legényre gondoltam, aki hősszerelmes szerepeket alakított a népszínművekben. Remélem, a Don-kanyarban ezek az emlékek enyhítették utolsó óráit.

Van bejegyzés naplómban a szomszéd Gottlieb Irénről és Bucsiról. Irén kedves teremtés volt, kicsit szerelmes is voltam a nálamnál négy évvel idősebb lányba. Szó esik  a kacatgyűjtő Kaczról - kinek Laci fia barackot nyomott a fejemre, ha útjába estem. Írok a Debrencen-utcai zsinagógáról, ahol rekedtes ,,zsidó hangon” imádkoztak, énekeltek a hívek.  Szóba kerül Klein Jóska barátom is, aki miatt  annyit sajnálkoztam, hogy libamájat eszik, mialatt én finom kolbásszal, húrkával tömöm a fejem. Odalett mind. Oda az örökös náthában szenvedő Hájem, a szabadszájú Schwarz úr, akitől szüleim a szőlőskertet vették meg. Azt írom a naplómban, ha Iszer, Gottlieb, Katz, Wieder, Klein nevekett hallok, eláll a lélegzetem, abban a reményben, hátha Ők azok, a  mieink! Elvitték őket lovasszekerekkel.  Nem sírtak, nem jajveszékeltek. Hallgattak. S a falum népe nem állt ki a kapukba, nem intettek nekik istenhozzádot. Tizenkét éves fejjel én se álltam ki a járdára, nem kiáltottam oda: Ne aggódj, Irénke, nem sokára visszajöttök, mert visszavárunk benneteket!

Mindent egybevetve,  elmondhatom, hogy sokat köszönhetek a naplóírásnak. Nagy szerepet játszott az angol, s egyben a magyar nyelvkészségem fejlesztésében, a szavakkal való gazdaságosságban, s a megörökítésre érdemes gondolatok, események megválasztásában.  Kitartásra nevelt, felkészített a feladataim pontos megoldására. Növelte felelősségtudatomat önmagammal és társaimmal szemben. A jól végzett munka eredményeként önbizalommal árasztott el, s a napi számvetésem végén megbékélten tértem nyugovóra. Egy-egy lap sikeres megtöltésével szellemileg gazdagabbnak, tökéletesebbnek éreztem magam. Bánom, hogy nem kezdtem el korábban mûvelni ezt a nemes irodalmi műfajt - a naplóírást.

(A szerző befejezőben lévő könyvéből.)