Azt hallottam, hogy egy olyan kiadvány, szöveggyűjtemény kiadását tervezik, amelyben régiónk történelmének fontos dokumentumai lennének, egyfajta közös alap, szikár tények sora. Erre építhetné fel azután mindenki a maga értelmezését a múltról, megteremtve ezzel akár a jövőről alkotott közös kép reményét is. Ha a terv megvalósul, aligha maradhat ki belőle az a nyilatkozat, amelynek egy részletét most közreadom. A Szlovák Nemzeti Párt elnökségének üzenetéről van szó, ami ismerteti a párt döntését a világháború kitörése után a szlovák nemzet hűségéről és a párt tevékenységének a háború idejére való felfüggesztéséről. Nem tévedés: a Szlovák Nemzeti Pártról van szó. Arról az SNS-ről, ami a mi magyar közvélemény előtt Slota pártjaként ismeretes, hiába zárta ki a durván magyargyűlölő elnökét azóta ez a Fico harmadik kormányában szerepet vállaló nemzeti radikális párt.

1914-ben a helyzet a szlovákok számára nem volt könnyű. Ferenc Ferdinánd meggyilkolását saját maguk elleni támadásnak is vélhették, a trónörökös különös figyelemmel és szeretettel fordult a monarchia szláv népei felé. Ugyanakkor a háború egy szláv nép ellen indult, s Oroszország belépésével akár szláv-germán összecsapásnak is nézhetnénk. A szlovákok mégis a monarchia mellett döntöttek. Történészekre váró feladat, hogy megértessék velünk, hogyan alakult át a szlovák gondolkodás annyira, hogy pár év múlva legfőbb vágya legyen szabadulni a népek börtönéből.

„Álláspontunk adott a magasságos uralkodóház iránti született alattvalói szeretet és hűség által, valamint azon nagyszámú jótétemény és kegy által, amelyet népünk kiváltképp a kritikus időszakokban a legfelsőbb helyről kapott, s végül adott ama lángoló, olthatatlan vágy által, hogy legdrágább, elődeinktől örökölt kincsünket, szlovák nemzetiségünket megőrizhessük. Eme, a nemzeti különállásunk megőrzésére irányuló vágyunkban mélyen áthat bennünket, szlovákokat az a meggyőződés, hogy az ilyen kis nemzeteknek, mint mi magunk és a többi, hazánkban s az egész monarchiában élő kisebb-nagyobb néptörzs, legjobban az olyan államalakulat felel meg, mint amilyen a mi hazánk és monarchiánk.

Ki akarná szétválasztani azt, amit az Úr egybekötött?

Szívünk, értelmünk, ezeréves hagyományunk, tiszteletteli hűségünk és ragaszkodásunk dicsőséges dinasztiánkhoz s a közös haza iránt érzett szeretet azt parancsolja nekünk, hogy az elődeink által hirdetett elvektől ne térjünk el, s most, a közelgő nagy események előestéjén nyilvánosan és őszintén adjunk nekik kifejezést.

Nos, így teszünk most a mi kedves szlovák népünk nevében. Nekünk fontos, hogy hazánk s monarchiánk megőrizze egységét, az elkövetkező háborúban ne szenvedjen semmilyen károsodást s abból győztesként kerüljön ki. Ezért tesszük kockára életünket és vagyonunkat. Mindazonáltal a szláv nemzetséghez tartozó népként nem mondunk le – s nem is mondhatunk le – egyik közelebbi vagy távolabbi vérrokonsági kötelékről sem, mely bennünket a szláv néphez fűz. A vérrokonságra azonban nem leszünk tekintettel, s nem szabad gátolnia bennünket abban, hogy alattvalói és hazafiúi kötelességeinknek maradéktalanul eleget tegyünk.
Amit a magasságos országos kormány a legkegyelmesebb nyilatkozattal egyidőben kiadott kiáltványában kér, „legkivált polgártársaink valamennyi elfogadott vezetőjétől”, azt a Szlovák Nemzeti Párt vezetősége már előre megtette. Hogy elkerülje az ilyen mozgalmas időkben könnyen kialakuló félreértést, a megkezdett háború egész időtartamára felfüggesztette pártja működését, és gondoskodott róla, hogy a szlovák kulturális egyesületek már bejelentett gyűléseit elnapolják. Magától értetődik, hogy ha egyesült erővel kiharcoltuk az áhított békét, a nagyobb elismerés reményében minden törvényes eszközzel küzdeni fog mindazért, amire a szlovák népnek a kulturális és az anyagi felemelkedéshez szüksége van, s amire eredendő joga és a tényleges törvények alapján méltán tarthat igényt.”

Kiemelek még egy gondolatot az SNS nyilatkozatából: az ezeréves hagyományról beszél és a közös hazáról. Később ez is eltűnt és az ezeréves magyar elnyomássá alakult. Most, a XXI. század elején megkérdezhetjük: előhozható-e az ezer éves közös haza emléke, vagy végképp elmosta azt a egymás elleni tusakodás  száz keserves esztendeje? Közjogi értelemben a „közös haza” nem állítható helyre, a rogyadozó közös Európában nagy szükségünk van az egymást támogató közös Közép-Európára. Ami a népek börtöne helyett a népek menedéke is lehet.

Az idézett nyilatkozat megtalálható Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában, VII. 1914–1916. című kiadvány 36. oldalán.