„Adjatok utat - a piros sapkás ül benne!” Ez - a gyerekszájból felhangzó - kiáltás ugrasztott ki a csíksomlyói nyeregből való, lábad előttre, de ugyanakkor a körülötted menetelők épségére is vigyázó ereszkedés odafigyeléséből. Kis terepjáróba préselve araszolt a tömegben négy pap, kikben - attól függően, melyik oldalról láttad őket - fel lehetett ismerni a szónokot, az érseket és a püspököt is. Azonnal helyet csináltunk, hisz sok dolguk volt még aznap. Mindenki mosolygott, a bent ülők és a kintiek is, egy meglett férfiember meg felemelt hüvelykujjú kezét lengette nekik, értsd brávó, ez igen!

És valóban: le a kalappal előttük! De a történet nem itt kezdődött, hanem még Békésen, ahol pár napja Mráz Ágoston, a Nézőpont igazgatója mondta ki, hogy minden elismerésünk és szeretetünk Ferenc pápáé, mint papé, de nem biztos, hogy migráns ügyben jól is politizál és nem biztos, hogy szerencsés, ha az európai viszonyokat talán kevésbé ismerő egyházfiként teszi ezt. Sokkal inkább reális az, amit ebben a kérdésben Erdő Péter képviselt Rómában, kicsit ellentmondva „főnökének” is, állítván, hogy ebben a kérdésben nekünk, lélekben ugyan irgalmas, de a mindennapok valóságában igencsak Európát féltő nemzeteknek kell döntenünk. Bátor tett, hisz „piros sapkában” néha nem könnyű a dolgokat nevén nevezni.

El tudom képzelni, hogy ez a gondolatmenet vezette az idei búcsú szervezőit is, akik - telitalálatként - egy „kis papra” bízták a szónoklatot. Ő szabadabban beszél sapkátlan fővel… De átgondolt és szép tett volt Jakubinyi érsektől a mise celebrálását Bíró püspöknek átadni. Utóbbi sztentori hangja uralta a nyerget, de elemi erejében érezhető volt a benne mindig, mindenki számára érezhetően lakozó ember megrendültsége is, aki ekkora székely és egyben magyar tömeg előtt nem beszélt még miséző papként. Udvarias és szerencsés dolog volt e csere, hisz kicsit benne volt a magyar egység és a szabadabban megszólalható-ság jelképe és egyben esélye is. Csintalan László felkérése pedig épp azt eredményezte, amit vártak tőle: pedagógusként tiszta, élvezetes, nevelő jellegű, módszeresen felépített és érthető volt mondanivalója. Papként mindent elmondott, amit egy ilyen alkalom megkíván liturgiai szempontból is. Székely-magyar szónokként pedig úgy tüzesített fel minden őt nézőt és hallgatót, hogy legott lángba nem borítottak semmit ugyan, de hazavitték a magmaradáshoz és egységhez szükséges zsarátnokot.

Emberként pedig könnyeket csalt szemünkbe és gombócot a torkunkba, hisz Szűz Máriához úgy vitt egyre közelebb, és párhuzamosan úgy hozta őt egyre közelebb hozzánk úgy, hogy szavai egyben simogattak, szeretettek, de ugyanakkor lelki megtisztulásra és tettre is serkentet-tek. Magam, ott és akkor sirattam el 15 éve meghalt édesanyám, majd adtam hálát Istennek, hogy úgy lehetek ott Csíksomlyón, hogy közben itt Békésen van dolgom, s, hogy a rendszeres ott(hon)lét nélkül nincs lét itt(hon). Mert élethez, küzdelemhez való erőt csak az otthoni gyökerekből meríthet az ember. Hasznosat, másnak is javára válót pedig csak a közös imánkat meghallgató Isten segítségével tehet. És mindehhez elengedhetetlen a kedves alföldi táj jó békési embereinek befogadó szeretete. Ennyire „egyszerű” az egész.

Az idén voltunk talán a legtöbben. Az idén talán valóban jó ügyért voltunk. Együtt.

Mindenhonnan a világból, felekezettől függetlenül, klérus és egyszerű emberek egy akarásban, és a Fennvaló kegyelméből a környező zivatarok ellenére el sosem ázóan. Álljon ezért végezetül itt az, amivel a prédikáció zárult: „Isten áldd meg a magyart beléd vetett erős hittel, hogy ne legyünk a hitetlenség, reménytelenség, szeretetlenség saját magát pusztító áldozatai. Áldd meg a keresztény hitünk szerinti élettel, hogy ne csak ünnepnapokon és szóval emlegessük szent nevedet, hanem eszünk, szívünk, munkánk, családi életünk, oktatásunk, nevelésünk, művészetünk és irodalmunk, közéletünk és politizálásunk is és hétköznapjaink is a te dicsőségedet szolgálják. Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk! Ne hagyd, hogy mi veszejtsük el édes szülőföldünket azzal, hogy hagyjuk elnéptelenedni, mert iskoláink évről évre egyre kevesebb gyermeket tanítanak, mert fiataljaink a megélhetésért el/kivándorolnak, arra kényszerülnek, hogy itt hagyják szülőföldjüket, mert családjaink szétzüllenek, mert időseink és betegeink átdolgozott emberi élet után a legszerényebb emberi élethez szükségeseket is nélkülözniük kell. Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk, mert közös dolgaink megvalósításában is széthúzás van köztünk!

Érdemtelenségünk tudatában kérünk, Istenünk, Atya, Fiú és Szentlélek és Boldogságos Somlyói Szűzanyánk: áldd meg a magyart és ne hagyd elveszni Erdélyt! Ámen.”