2016. május 14-én először indultam el a csíksomlyói búcsúra, református létemre. Párom szülőfalujából a csíkszentdomokosi zarándokokhoz siettünk csatlakozni hajnali 4 óra után. Néhány perc lemaradással, de utolértük az elindult karavánt. A sötétben először csupán egyetlen szekér farát láttuk meg, de biztató jel volt a sok pata és a távolabbról hallatszó emberi hangok morajlása.

Amikor közelebb értünk, kiderült, hogy nem egyetlen szekér kíséri a gyalogos hívőket, hanem legalább hat fogat, többségük be is volt födve. A leghátsóra a gazda jóváhagyásával, saját felelősségünkre feltettük egyetlen – szendvicsekkel, ivóvízzel, esőkabátokkal és egy pokróccal megtömött – hátizsákunkat, majd nagyobb léptekkel siettünk utolérni a ballagó tömeget.

Körülbelül 160-an indultunk el Csíkszentdomokosról, hogy – legyalogolva a megközelítőleg 30 kilométeres távot – részt vehessünk a misén. A zömében fiatalabb generációkból összeállt csapat szépen, civilizált módon vonult. A korai sötétben való csendes menetelésben először a kutyák ugatása, majd egy-egy elszórt hideg esőcsepp gondoskodott éberségünkről. Útközben elmondták, hogy régebb ezen a zarándoklaton hogyan csatlakozott az egyik falu a másikhoz: amikor a domokosiak a következő faluhoz közeledtek, ott már felsorakozva várták őket, és a menet végére álltak be.
Zarándoklatunk első órái­ban a pirkadatban megmutatkozó csodálatos tájban, az ébredő természetben gyönyörködtünk. Amikor már jobban lehetett látni, észrevettem, hogy az elöl haladó domokosiak karjaikban egy-egy szentképpel díszített kisebb keresztet vittek, és a falu zászlaját: így tudatták a közelgő falvakkal, hogy kik és honnan indultak. Voltak falvak, amelyekben a hagyományokhoz híven bevártak minket, de olyanok is, amelyek egy látótávolságnyi hosszal már előttünk jártak. A legtöbb településen az ünnep alkalmából sok atyafi kitűzte a nemzeti lobogót a házára. Az ablakokban, kapukban és az út szélén nagyon sokan integettek, jókívánsággal láttak el bennünket. Egy kislánynak egy zarándok azt mondta: gyere velünk, a válasz: „mama még nem enged”. Néhány idős ember, akiknek talán már a kapuba való kiállás is nehézséget okozott, akkora karlendítéssel üdvözölte a zarándokokat, hogy úgy tűnt, mintha át akarták volna ölelni az egész vonuló sort; sok könnyes szemet is láttunk.

Utunk mindvégig kellemesen telt, néha a nap is kibújt a felhők közül és átmelegített. Ahogy közeledtünk, úgy lett egyre hosszabb a szekerekből és gyalogosokból álló vonulat. Közben az úttest másik oldalán elhaladó járművekből folyamatosan integettek felénk; még egy ausztráliai zászlót is láttam. Csíkszereda határában már rendőrök irányították a tömeget. A Somlyó nyergéhez közeledve levettük csomagunkat a szekérről, és elindultunk meghódítani a magaslatot.

A hat-hét órás gyaloglás során meghatározóan éreztem a lélek jelenlétét. Csodálattal és tisztelettel tölt el a katolikus híveknek eme hagyománya, amelyet jó néhányan – fáradtságot nem ismerve – képesek évente követni. Talán – felekezeti és mindenféle politikai színezettől függetlenül – mindenkinek jót tenne egy ilyen közösségi zarándoklat átélése, ahol az emberi kicsinyességeket felülírja az összetartó keresztény hit. Úgy érzem, ez minden fáradtság ellenére megért egy misét.