Batsányi János A franciaországi változásokra című verse jut persze minden-kinek az eszébe a címről. Idézzük fel: „Nemzetek, országok! Kik rút kelepcében/ Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,/ S gyászos koporsóba döntő vas-igátok/ Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;/ Ti is, kiknek vérét a természet kéri,/ Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!/ Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,/ Vigyázó szemetek Párisra vessétek!”

   Miért is emlegetem fel mindezt épp most, a romániai helyhatósági választások után? Magyarországi szempontból azért, mert rá is érvényesek a levonható tanulságok, s azért is, mert a magyar nemzet megmaradásának az anyaország az első számú felelőse. A többi elszakított területen élőknek is jó tanulság a transzilván történések tiszta, látó szemmel való nézése. Az Erdélyben élők meg a maguk bőrén érezhetik mindazt, ami megesett minap.

   De mi is történt valójában? A választások lezajlottak. Marosvásárhely felebez, Nagyvárad tükröt tart, Szatmárnémeti ügyes, Székelyudvarhely fricskázik, Gyergyószentmiklós egyenes gerinccel menti a menthetőt, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy csak azért is megmutatja. Az RMDSZ győzött és ünnepel, a számokat tekintve mondhatni jogosan. Ünnepel, miközben szavazók tízezreit veszítette el, miközben a „politikától” megundorodott, megcsömörlött és sajnos kicsit el is fásult magyar szavazók fele otthon maradt. Miközben az Antall József és a mellette álló Király Károly 15 millió magyarjából a kishatáron belül tíz sincs, a Kárpát-medencében pedig jó, ha másfél-kettő van az ötből. Nyugat meg lassan tele velünk. A velejéig dekadens Nyugat, hol sem Isten, sem józan ész nem lakik már, s hol lassan férfinek férfi és nőnek nő a felesége, férje, s hol a gyerek semleges neműként látja meg a félholdat a napvilág helyett. Olvasztótégelye elcsángáltjainknak, s ritka, ki visszatér. Pedig vissza kellene, hozva a tudományt, a tanulást, a jót, mint tette Misztótfalusi anno. És szavazni, választani is kellene, mert a saját bőrünk mellett a gyerekeinkről van szó. Az unokáinkról, a közös jövőnkről, a magyarságunkról. Hogy rossz a jelölt? Hogy korrupt a politikus? Hogy gazemberség folyik? Hogy hallgassak, hisz én is elmentem és ne ugassak haza? Lehet. De ha mi, jó emberek nem állunk oda, ha mi nem vállalunk közfeladatot, akkor odaáll a haszonleső, a hiteltelen, a pénzéhes karrierista. Mi meg átkozódunk és sírunk? Ez így nem megy, nem vezet jóra. Szakadékba vezet. Ne csináljunk focidrukkerséget a saját sorsunkból, életünkből. Ordítunk a pálya szélén, hogy odabent mindenki hülye, de be nem mennénk egy egyeneset rúgni a labdába, vagy esetleg kicsit megizzadni a győzelemért. Ez így tényleg nem megy.

   Akkor mi megy, hogyan csináljuk, hogy jó legyen? Úgy, ahogy Zabolán például. Vigyázó szemünket oda vessük. Párizst felejtsük el jakobinusaival és liberalizmusával együtt. Zabolán, a Kárpát-kanyar a szép községében összefogtak a magyar pártok és közös jelöltet támogattak, aki lazán be is futott. Nagy elvárások elé néz, de bízik a jó csapatában, az összefogásban. S vélelmezem, kicsit a hazatért és példát mutató grófék támogatásában is. „Pártnézetektől függetlenül a község fejlesztésére, a közös ügyre koncentrálunk. Hasonlóan tervezem ezúttal is, nem szeretném, hogy a pártérdek a közösségi érdek fölé kerüljön. Zabolán megszületett az egyetértés, az a fajta együttműködés, ami a közösséget szolgálja.” (Ezt az idézetet remélem Békésen is olvassák és értik, akiknek érteni kell.) Igen, itt van tánctábor, Csángó Múzeum, Székely tájház, Csipkés tábor, Mikes kastély, van működő közbirtokosság, szép falunapok és van - mindenek fölött - élet.

  Apám, nagyapám Páván is élt egykoron, családi „ismeretség” tehát ez a táj. Örülök, hogy példaként emlegethetem a mára már Zabolával egybenőtt egykori falut is. Zabola a látótérbe került. A Mikesek, gróf Mikó Imre miniszter, dr. Pozsony Ferenc akadémikus, dr. Dimény István jogász, Basa Tamás főkapitány mind idevalók. Szívből kívánom, hogy a mai utódok is ilyen jó magyarjai legyenek nemzetünknek.