A Keleti-Kárpátok kanyarulatában él a székelynek nevezett népcsoport, amelynek sajátos történelme, gondolkodásmódja, szokásai, magatartása és viselete által megkülönböztetett szerep és hely jutott a magyar nemzettestben. Ennek a népcsoportnak a küldöttei 2009. szeptember 5-én a székelyudvarhelyi nagygyűlésen úgy határoztak, hogy az égszínkék mezőben ezüst félholdat és nyolc­ágú aranycsillagot hordozó, középen arany sávval hasított zászló legyen a jelképük. És attól a pillanattól kezdve, hogy képviselőink ezt eldöntötték, rajtunk kívül barátnak és ellenségnek egyaránt így kell rá tekintenie.

Tudatos választás eredménye volt tehát a székely zászló megszületése, fontossága pedig felbecsülhetetlen. A himnusz és a címer mellett ugyanis egyike azon nemzeti jelképeinknek, melyek a közösségi összetartozást hivatottak kifejezni és megjeleníteni. A zászló összeköt, lelkesít, hiszen rápillantván, nagyot dobban a szívünk. A zászló mögé egységesen fel lehet sorakozni ünnepnapokon, de vész vagy támadás esetén is. A zászló a bizonyítéka, hogy voltunk és vagyunk, illetve a biztosítéka annak, hogy leszünk, mert a körülötte összeforrt és öntudatos nemzeti közösséget a történelem viharai sem tudják szétszaggatni és megsemmisíteni.

Természetesen ezzel tisztában van a minket kis híján száz éve elnyomó és nemzeti létünkre törő bukaresti hatalom is. Nem véletlen tehát, hogy aljas módszerekkel próbálta és próbálja a használatukat megakadályozni Nagyváradtól Marosvásárhelyen, Csíkszeredán és Sepsiszentgyörgyön át Kézdivásárhelyig. Olyannyira, hogyha rajta múlna, még az emlékét is kigyomlálná a tudatunkból. Éppen ezért felszólítjuk, térjen jobb belátásra, mert a jelképeinket mindenképpen megvédjük. Bennünket, székelyeket ugyanis hatalmi szóval, nyomásgyakorlással vagy bírósági ítéletekkel nem lehet ezek megtagadására és önazonosságunk feladására kényszeríteni. Már csak azért sem, mert békességben ugyan, de nem szolgaként, hanem szabadon és magyarként akarunk a szülőföldünkön élni.