Egykoron, diákként, a legszebb szó volt ez. Nyestük, mint baka a centit, csak fordított irányban: ó, ió, ció, míg meg nem születetett a már repesve várt szabadság napja, a kiírt teljes szó. Mára már valóban múlt ez, most már a képletes szabadságot várjuk, hogy kiszabadulhassunk a sokszor magunk ácsolta mókuskerékből. Képletes, mert már tudjuk, a nagy, mindenre kiterjedő „eszmei és eszményi” szabadság nem jön el soha, és ma már vagyunk annyira bölcsek is, hogy hozzátegyük: hál’ Istennek. Ám azt is tudjuk, hogy az igazi szabadság mégis megvalósítható, még a legvadabb rabság időszakában is, mert az bennünk lakik, vertikális és transzcendens, magyarul felülről jön - ha megtalálod a mindig benned levő „létrát” - és atyai eredetű.

De térjünk vissza a vakációhoz. Felnőtt korunk felelős munka nélkül eltöltött pihenő szabadságai akkor szolgálják céljukat, akkor az igaziak, ha minél inkább megközelítik a gyerekkorunk vakációinak a felhőtlen örömét, annak egekig röppenő boldog kacagását. Ki kell tehát kapcsolódni, ki kell lépni a hétköznapok sokszor szennyes sodrából és pihenni. Aludni, olvasni, kirándulni és látni közben mégis, felfedezni azt, ami mellett csak vakon elrohantunk. És ez nem pénz kérdése. Ez hozzáállás kérdése. Itthon, a környéken, bicikli nyergében is lehet kikapcsolódni, és külföldön, drága pénzért is lehet semmit sem látva bambulni, és kipihenetlenül hazatérni. Ez már csak rajtunk múlik. Magam, orvosként azt már megtanultam, hogy sajnos, ha itthon maradok - bármennyire szeretem Békést, a környékét, a kerékpározást, az olvasását, a sokszor csak pár percnyi délutáni szundit - nincs pihenés. Csak engem, csak nekem, tudom, hogy szabin van, de.., csak alá kellene írni, csak egy rövid megbeszélés, és így tovább. A dolog nem működik így tehát. Mozogni kell.

Így tehát mozgunk, megyünk, kirándulunk, nézelődünk és próbálunk látni is közben. És bizony sok mindent lát és hall is az ember. Lát és belát dolgokat. Mert ha kicsit mögé is próbál nézni a kirakatba kitett, turista szemnek szánt csodadolgoknak - ha meg próbálja találni a mögöttest, azt a társadalmi, emberi erőfeszítést, ami a kirakatokat eladható áruval megtölti - akkor tud valós képet alkotni egy ország, egy nemzet, uram bocsá’ egy kormány mibenlétéről. Meggyökeresedett békési emberként, de Erdély szülötteként természetes, hogy minden évben itthonról kicsit hazatérek. Már nem ott élvén más perspektívából látom a különbségeket. Látom a generalizált EU és világmasszát, mely ráömlik Romániára is, látom a soha fel nem adott küzdelmet a lokalitás, a helyi értékek megőrzéséért, látom azt a ki nem vessző emberfajtát, aki a sziklából is kinőve mindig megmarad. De látom a közlekedés moráljában, hogy a Balkán az Erdélyben is megvetné a lábát, ám hallom a józan, gondolkodó, erdélyi román emberi hangokat is, akikkel szövetkezve lehet még kiút a perzselő déli meleg elől árnyékot keresvén.

De, másfele barangolván azt is látja az emberfia, hogy az EU önfelkent vezetőinek tartósan vakációzni ment az esze, mikor saját földrészükre, saját országaikra szabadították azt, ami oda szintén délről jön. Gépfegyveres katonák a főtereken, több száz éves, patinás városokat, katedrálisokat terepjárón ülő egyenruhások őriznek, árgus, de mégis jólesően vigyázó szemükkel vizslatva - még meg - nem megszokott lepleket. Külvárosok, hol az ott született csak nappal mer utcára menni, s akkor sem egyedül. Csillogó belvárosok, elegáns portálok, nyüzsgő turisták, mosolygó felés kiszolgálók, pár utcával mögötte meg a szemét és a nyomor. Ez is a valóság része. Felkiáltójel. Láss, ne csak nézz!

Van, ami üdítő volt azonban, és ma is az. Szülővárosom, Sepsiszentgyörgy alakuló főtere, Ivó, a Hargita örök csodája, Ljubljana teljesen és jólesően emberi nyüzsgése és hazajönni Békésre
.