Ablonczy Balázs egy tanulmányban egykori visszaemlékezések alapján vázolta fel Sáros történetének 120 évét.

Az első szakaszban (1820-1880) egy többé-kevésbé békés, és nemzetiségi villongásokat szinte meg sem említő beszédmód uralja az emlékiratokat. Ebben az időszakban a szlovák nemzet vagy nemzetiség szinte meg sem jelenik, hacsak nem úgy, mint a „föld népe” mely történetesen nem magyarul beszél. A birtokosok köréből azonban számos utalásunk van két- esetleg többnyelvűségre is. A később történtek alapján arra gondolhatunk, hogy ez volt az az időszak, amikor észre kellett volna venni, hogyan alakul a szlovák nemzetfejlődés, és arra a közös állam keretei között megfelelő válaszra lett volna szükség. De hiába értette és beszélte is a „föld népe” nyelvét a birtokosság, ha a valós megértésig nem jutott el. Így azután meglepve és felháborodva reagált, amikor második szakaszban (1880-1920) már szembe kellett nézni a „nemzetiségi izgatással”. Ám mintha itt is valamiféle naiv reménykedés élt volna eleinkben. Az emlékiratok egy része megkülönbözteti az „izgatók” kisszámú csoportját a föld „egyszerű és derék” népétől. Ebben az időszakban tehát megszaporodtak a nemzetiségi viszonyokra való utalások, de általában a birtokos és a falu népe között uralkodó harmóniát, érzelmi kötődést, egymásrautaltságot emelték ki. Bizonyára sok valós tapasztalat alapján, mégis elfedve azokat a folyamatokat, amelyek lehetővé tették a későbbieket. Annyiban igazuk volt az akkoriaknak, hogy végül nem a szlovákság szakadt el Magyarországtól, hanem egyszerűen áthúzták őket az új államalakulatba. Azonban az az érzelmi kötődés, amiről az emlékiratok tanúskodnak, nem volt olyan erős, hogy ez az elszakadás ne következett volna be.

A harmadik vizsgált periódusban (1920-1940) született emlékezések már mindannyian a nemzetiségi harmóniára helyezték a hangsúlyt, írja Ablonczy. Úgy ítéli meg, hogy Sáros vármegyében nem két rivális nemzeti gondolat állt egymással szemben, hanem 1880 és 1920 között a magyar nemzeti politika igyekezett a maga számára biztosítani a területet.

Hálásak lehetünk Ablonczy Balázsnak ezért a tanulmányért, még akkor is, ha a Sáros megyei gondolkodást csak fenntartásokkal lehet az egész országra kivetíteni. Mindazonáltal megállapításai nyomán erősödik az emberben az a gondolat, hogy Trianon okait nem lehet leegyszerűsíteni a győztes nagyhatalmak rosszindulatára és ismerethiányára. Belejátszott abba sok hibás és téves magyar döntés, amelyek hiányában másképp is alakulhatott volna a vesztes háborút követő sorsunk.

Ma már persze nem elég visszanézni a boldog békeidőkre, bármikor is voltak azok. (Szlovák megítélés szerint alighanem korábban, mint a magyar emlékezetben.) Ha pedig előre nézünk, akkor a valaha volt harmonikus együttélést, a hungarus tudat modernizált újra élesztését nem képzelhetjük el azon az atyáskodó hangon, azzal a fentről lefelé nézéssel, ahogy az még a XIX. században is történt. Csak az egyenrangúság, csak a kölcsönös megbecsülés vihet előre. A történelem az élet tanítómestere, tartja a mondás. Feltéve, hogy képesek vagyunk-e odafigyelni rá.

[Forrás: Ablonczy Balázsnak Virtuális vármegye: Sáros, 1820-1940 című írása a Politika és nemzeti identitás Közép-Európában c. kötetben. Teleki László Alapítvány Budapest 2001.]