Nehéz napirendre térni a Párizsban nemrégen megesettek fölött, de talán hiba is lenne csak úgy „ad acta” tenni az ügyet. Meg aztán az élet is szállítja az indulati töltetet ahhoz, hogy újra és újra körbejárjuk a lassan megjósolhatatlan és ellenőrizhetetlen terrorhistóriák dolgát, hiszen mit ád Isten, alig egy héttel Párizs után Belgiumban és Berlinben is lecsapni készültek a terroristák.

Ám most rajtavesztettek, s a rendőrség csapott le rájuk elébb, s néhányukat a mohamedánok hetedik mennyországába küldte, sörbetet inni és hurikkal mulatni. Erről az ügyről – főleg a hátteréről! – még keveset tudunk, hát ne is szóljunk bővebb információk birtokában, de annyit azért elmondhatunk – úgy általában! –, hogy az Al-Kaida és az ISIS háza tájáról eredő, Európát illető fenyegetések egyáltalán nem légből kapottak.

De térjünk vissza Párizshoz: a korábban alig 60 ezer példányban megjelenő Charlie Hebdo című vicclap kétes értékű feltámasztása után egyenesen valami ötmillió példányban kelt el, bizonyítván, hogy szép, új világunkban még az emberi tragédiákból is lehet nagyon jó üzletet, fényességes bizniszt csinálni, s kegyeleti aktusnak állítani be azt, ami tulajdonképpen kegyeletsértés. Mert akármennyi téntát, nyomdafestéket fogyasszanak is el, akármennyi szószátyárkodást is fordítsanak arra, hogy a párizsi ügyet a sajtó- és szólásszabadság elleni merényletnek állítsák be, én valahogyan nem tudom osztani ezt a nézetet.

A sajtószabadság az egészen más lenne ízlésem szerint, s legfőbb ismérve az, hogy valami jó ügy érdekében, az igazság védelmében, az elnyomatás ellenében, a közjó érvényesítéséért használtatik. Ezt azért nehéz elmondani a Charlie Hebdo című kétes értékű gúnylapról, s lehet, hogy megorrolnak rám sokan, de szerényen kijelenteném: „Én nem vagyok Charlie”. Nem vagyok az, mert idegen tőlem mások vallási érzületének sértegetése és kigúnyolása, jelképeinek sárba tiprása, értelmetlen és felelőtlen gyalázása. Legyen szó iszlám, katolikus, zsidó, sintoista vagy akármilyen jelképről.