A Nabucco újfajta értelmezése az Erkel Színházban
Mikor mutatkoztok be Pesten legközelebb? – kérdeztem a Miskolci Nemzeti Színház igazgatóját. A jövő héten az Erkel Színházban. A Magyar Állami Operaház megvette a mi Nabucco-produkciónkat. Gyere el, nézzed meg!
Kérem én készültem! Feleségem nagy érdeklődéssel végigsiklott az interneten. Kiderült, évek óta a kritikusok ezen a produkción élesítették nyelvüket. Belekötöttek, amibe csak lehetett. De kiderült, hogy a vita hátterében egy új rendezői koncepcióval vitatkoztak. Az olasz Risorgimento talán első, mindenképp nagysikerű kórus-operája, amelynek meghallgatása után tömegek kívánkoztak az utcára, az egységes Itáliát megteremtő forradalom igényével, amikor Verdi, a zeneszerző neve politikai jelszóvá válhatott (Viva Vittorio Emanuele Re D'Italia) mára már csak történelmi dokumentumként idézhető emlék. Kesselyák Gergely rendező és karmester a mostani bemutatással együtt négyszer vállalkozott rá, hogy színpadra vigye mai értelmezéssel az operát. A szegedi szabadtéri előadást követően valóban a miskolci előadással jelentette meg először korszerűsítő elképzeléseit. Ezt követte a debreceni változat, és ezen a héten az Erkel Színház-beli előadás. A párhuzamos szereposztásból az előadáson, amit mi láttunk Nabuccót a világ vezető színpadjain bemutató kolozsvári énekes, Alexandru Agache, Izmaelt Horváth István, Zakariás főpapot Palerdi András, Abigélt Rálik Szilvia, Fenénát Gál Erika, Baál főpapját Cserhalmi Ferenc, Nabucco bizalmas szolgáját Ujvári Gergely, Annát Molnár Ágnes énekelte, az előadást vezényelte a Opera első karmestere, Kovács János. A rendezéssel összhangban a díszletet teremtette Zeke Edit, jelmeztervezője Papp Janó, a koreográfus Kozma Attila, karigazgató Strausz Kálmán volt.
Szokásom szerint az internetről levéve közlöm az opera hagyományosan megfogalmazott történetét:
A címszereplő valódi történelmi személyiség: az Újbabiloni Birodalom második királya, az Istár-kapu építtetője, az i. e. VI. században élt II. Nabu-kudurri-uszur, aki lerohanta Júdeát és birodalmába telepítette a zsidókat. Róla írta Auguste Anicet-Bourgeois és Francis Cornu a Nabuccodonosor című történetet, mely Temistocle Solera librettójának alapja.
Játszódik Jeruzsálemben és Babilonban i. e. VI. század első felében.
A bemutató 1842. március 9-én volt a milánói Scalában. Az 1848-as forradalom alatt a harmadik felvonás második képében elhangzó Va' pensiero kezdetű kórusszám az olaszok második nemzeti himnusza lett. Verdi ezzel az operájával lépett a maradandó nemzetközi hírnév útjára.
Hazánkban 1947. január 2-án állították először színpadra, a Nemzeti Színházban.
Szereplők
• Nabucco, asszír király - bariton
• Abigaille, a nevelt lánya - drámai szoprán
• Fenena, Nabucco lánya - mezzoszoprán
• Ismael, a jeruzsálemi király unokaöccse - tenor
• Zakariás, a zsidók főpapja - basszus
• Baál főpapja - basszus
• Anna, Zakariás nővére - szoprán vagy mezzoszoprán
• Abdallo, asszír tiszt – tenor
1.felvonás
Mert orczámat e város veszedelmére fordítottam és nem megszabadulására, azt mondja az Úr: A babiloni király kezébe adatik, és tűzzel égeti meg azt! (Jeremiás 21:10)
Jeruzsálem. A zsidók Salamon templomában segítségért könyörögnek Nabucco, babiloni király támadása közben. Zakariás főpap Nabucco lánya, a zsidók fogságában lévő Fenéna társaságában érkezik, majd megnyugtatja népét, hogy az Örökkévaló nem hagyja magukra őket. Izmael kettesben marad Fenénával, akivel babiloni fogsága idején egymásba szerettek. A lány segítségével szökött meg, aki aztán követte ide. Beszélgetésüket Fenéna féltestvére, Abigél megjelenése zavarja meg. Ő is szerelmes Izmaelbe, akitől népe megmentéséért csupán érzelmei viszonzását kéri, de a fiú visszautasítja. A zsidók visszamenekülnek a szentélybe, Nabucco csapatai élén belép a templomba, ahol Zakariás Fenéna meggyilkolásával fenyegetőzik. Izmael lefegyverzi a főpapot és átadja a lányt Nabuccónak, aki elrendeli a szentély lerombolását.
2. felvonás
Ímé, az Úrnak szélvésze, haragja tör elő, és a rohanó szélvész a hitetlenek fejére zúdul. (Jeremiás 30:23)
Babilon. Nabucco távollétében Fenéna a helytartó. Abigél megtudja, hogy rabszolgavérből származik. Elképzeli, ahogy Fenéna nemsokára Izmael oldalán uralkodik majd Babilonban, és bosszút esküszik testvére és apja ellen. Fenéna szabadon engedi a zsidó foglyokat. Baál főpapja ezt felségárulásnak tekinti és Abigélt ülteti a trónra; elterjesztik, hogy Nabucco meghalt.
Zakariás azért imádkozik, hogy a babilóniaiak adják fel a bálványimádást. Fenéna zsidó hitre tér. Abigél és Baál főpapja elfogja őt és az új uralkodó épp megkoronázná magát, amikor belép Nabucco. Elveszi a koronát és kijelenti: ő nem csak király, de Isten is. Büntetésül villám csap le rá. Abigél győz, megszerzi a koronát.
3. felvonás
Azért sakálok lakoznak ott baglyokkal, és struccmadárnak fiai lakoznak benne, és soha többé nem lakják azt, és nem lesznek lakosai nemzedékről nemzedékre. (Jeremiás 50:39)
A babiloni függőkertekben Abigélt dicsőítik. A Főpap sürgeti a zsidók kivégzését, de mielőtt a királynő elrendelhetné azt, Nabucco jön arra ziláltan. Abigél csellel ráveszi, hogy kiadja a halálos ítéletet, ami Fenénára is vonatkozik. Nabucco hiába könyörög gyermeke életéért.
Az Eufrátesz partján a zsidó foglyok a hazatérésről álmodoznak. Zakariás megjósolja felszabadulásukat és Babilon pusztulását.
4. felvonás
Hirdessétek a nemzetek között és hallassátok, emeljétek fel a zászlót: hallassátok és el ne titkoljátok; ezt mondjátok: Bevétetett Babilon, megszégyenült Bél, letöretett Merodák, megszégyenültek az ő faragott képei, letörettek az ő bálványai. (Jeremiás 50:2)
Nabucco börtöne ablakából figyeli, ahogy a zsidókat Fenénával együtt kivégzésre vezetik. Kétségbeesésében Izrael istenéhez imádkozik megbocsátásért, megígéri, hogy népével együtt felveszi a zsidó hitet. Őrült elméje meggyógyul, összehívja csapatait, és élükön elindul, hogy visszaszerezze a trónt és megmentse lánya életét. Fenéna épp imádkozik, hogy bebocsáttatást nyerjen a mennybe, amikor Nabucco berohan és megakadályozza a kivégzéseket. Abigél megbánva tettét megmérgezi magát, és bocsánatért könyörög Istenhez. Nabucco áttér a zsidó hitre, visszaadja a foglyok szabadságát, és útnak indítja őket hazájukba, hogy újjáépíthessék a szentélyt. A zsidók és babilóniaiak együtt dicsőítik az Urat.
Ha eddig a hagyományos romantikus nagyopera előadását láthatták-hallhatták az operalátogatók, Kesselyák Gergely egy másfajta világrend-váltásra építi fel előadását.
Szerencsém volt. Ugyanis most olvasom és készülök írni – nemsokára Hon-Lapunk olvasói is olvashatják – a Scolar kiadásában megjelent nagyszerű Kézikönyv a Bibliához című összefoglaló történelmi bevezetést az Ószövetség és az Újszövetség értelmezéséhez. Benne élek ebben a zsidó-keresztény kultúrkörben e könyv révén, és mindezt az emberiség történetével, a világ értelmezésével, a hit erejének világot változtató, bálványokat romboló erejével kapcsolhatom össze. Miként ezt tették az opera rendezője, jelmez- és díszlettervezője is. A rendezés az operában ezt a babiloni csillagképek alapján értelmezett változást jeleníti meg. Emlékeztetően a pár éve már műsoron tartott Boito-opera, a Mefisztofele szemléletéhez.
Az énekeseket a Magyar Állami Operaház úgy állította össze, hogy a lehetőség szerint a legjobbat válassza ki. A közönség reagálásával is egyetértve Alexandru Agache címszereplését a világismertségű énekes megdicsőülésével ünnepelhetem. Tudott gőgös nagyúri hangon szembefordulni Jeruzsálem Istenével, de saját népe bálványát is félreállítani, önmagát istenné nyilvánítani. És tudott megalázottan könyörögni az ellenfél Istenéhez, Jehovához, akinek templomát felégette és népét a hírhedt „babiloni fogságba” hurcolni. Az ilyen tartalmi fesztávra alkalmas bariton hang mindent kifejező erejével valóban uralta ezt a kozmikus „rendszert váltó” operát, tudta vezetni, jellegzetes emlékké emelni. Zenei élményt jelentett, de egyben metafizikai sugallatot is megszólaltatott hangjával.
Ellenfeleként fogadott leánya, a rabszolga-ivadék hatalombitorló Abigél drámai szopránja is ünneplést váltott ki. Ő már több hazai Kesselyák-rendezésben szerepelt, nem mindig osztatlan sikert váltva ki. Én úgy érzem, a közönség ítélete most az elismerést jelentette számára. Tudott hatalmat kívánó, uralkodását a pusztításra is felhasználó tragika lenni, de tudott hangjával megalázottan beláttatni a jogos bukásának bekövetkeztét. Azt hiszem, a többedik próbálkozás mostanra letisztult produkcióra edzette meg szereplését, hangját. Szép emléket hagyott bennem az elközelgő halálára várva az Isten-közelséget elfogadó Fenéna szerepében Gál Erika utolsó áriája. Palerdi András Isten főpapjának buzdító, hitre sugalló áriáival, megszólalásaival szintén sikeresen szerepelt az előadás alatt.
Valójában azonban ez az opera tényleg kórus-operaként szólalt meg. A végveszélybe került jeruzsálemi templomot védők, a rabság rémétől lázadóan megszólalók szava az opera elején mindnyájunkat, a nézőket is magukba vonó megszólalása monumentális hatást váltott ki. A rabok kórusa, amelyet minden zeneszerető ismer a világon, itt nem a maga lázadásra indító indulószerűségével hatott, hanem valóban rászolgált az utána kommentálóan megszólaló főpap intésére: álomi szövegként jelent meg a dráma menetébe beleépítve. Az a csodásan komponált jelenet volt, díszlet- és jelmeztervezői remeklésével (Zeke Edit és Papp Janó tervei alapján), amely egyszerre jellemzi a rabság kétségbeesését, az álmot a szabadságról és egyfajta új életre születés sejtelmes jelentését. Zenei értéke és drámai és zeneszerzői megformáltsága alkalmassá tette, hogy a tapsrendet követően az egész opera zárásaként, nem harsogóan, de a maga finom biztonságával megismételve biztosítson az összteljesítmény súlyos igazságtételéről. A „Vízöntő” csillagképének veszélyes mélységei és a változás és újjászületés kinyíló sugalmának megjelenítésével és megszólaltatásával valóban az egész opera-előadás legszebb pillanatait idézi. Kozma Attila koreográfiája és a kórust igazgató Strausz Kálmán méltóan segítették ennek a metafizikai álomnak a kétszeres megjelenését. A mélységből megálmodott voltát, és a megmenekülés biztosságának kinyilvánítását.
