lA Kassai Polgári Klub (KPK) szervezésében Kassán 2015 március 8-án vasárnap, a Csáky-Dessewffy-palota udvarán sor került Esterházy János mellszobrának megkoszorúzására.
Kováts Marcell tárogatójátéka után Palenčárné Csáji Ildikó, a Klub elnöke üdvözölte a jelenlevőket és felolvasta Esterházy János a felvidéki magyaroknak szánt utolsó üzenetét: „Ezen a földön születtem, szívem-lelkem gyökere annyira ezen a földön él, hogy itt maradok köztetek, és veletek fogom átélni a rossz napokat... Egyet kérek tőletek: Szívünk – lelkünk nagy kincsét, nemzeti öntudatunk és Krisztus Urunkba vetett hitünk ne tévesszük szem elől egy pillanatra sem."

Majd Surján László, volt EP képviselő következett. "Esterházy János életművét szemlélve az embernek eláll a szava. Méltó volna most pár perces csönddel emlékezni rá, de ha ebből állna az emlékbeszéd, többen túl teátrálisnak tartanák. Mégis jó lenne, ha legalább ma ki-ki elcsöndesedve végiggondolná, mit üzen számára Esterházy János mártíromsága. Ehhez próbál ez a beszéd néhány szempontot adni. Tizenkét év politikai pályafutás után Esterházy gróf számára 12 év szenvedés következett. Esterházy a szenvedés értelmét hírdeti egy olyan világban, amelyi menekül a szenvedéstől. Ő önként vállalta. Háromszor is lett volna módja, hogy kitérjen előle, ám ő nem ezt az utat választotta. 1938 után átjöhetett volna Magyarországra és a főrendiház tagja lehetett volna. A világháború végén, miután szabadult a nyilasok fogságából, elmenekülhetett volna a Vörös Hadsereg elől nyugatra. Ártatlan vagyok, ide tartozom – hangoztatta és maradt. Majd miután visszahozták a Gulágról, a pozsonyi kórházi ágyról megszöktették volna, de ezt a lehetőséget is elutasította. A Szózattal összhangban vallotta, „Itt élned, halnod kell."

Szenvedésének értelme volt, összeomlott a bolsevik rendszer. Lám, már nem Lenin út a kassaiak Fő utcája.  Esterházy szenvedésének másik remélt gyümölcse még nem érett meg. Távolinak tűnik a szlovák-magyar viszony normalizálása, a megbékélés. Pedig Esterházy János ennek a megbékélésnek volt az elkötelezettje. Talán a családi légkör is erre késztette, már jóval Trianon előtt. Édesanyja az iskolaszék elnökeként részt szokott venni a tanfelügyelők ellenőrzésein. Az iskolák Apponyi-féle erőszakos magyarosítása után rámutatott, hogy hiába mondja fel a bemagolt szöveget a kisdiák, anyanyelvén, saját szavaival nem tudja elmondani, miről szól a lecke. Az Esterháziak tehát nem kisebbségben álltak ki először az anyanyelvi oktatás fontossága mellett.

Estreházy János látta: szlovákok és magyarok csak közösen, egymással megbékélve boldogulhatnak.
Nincs más út ma sem az európai úton kívül. Nem szabad egymást lerugdosnunk a szekérről, csak egymás kezét fogva, társakként, közös érdekeinket védve élhetünk ebben a világban. Egyedül nem tudjuk saját érdekünket sem megvédeni. Jó példával jártak előttünk a franciák és németek. Nekünk is ezt kell követnünk, hogy Esterházy János életáldozata ne legyen értelmetlen.
Március 8-a Esterházy halálának napja. Ne tekintsük gyásznapnak. A katolikus egyház azokat, akiket példaképül állít elénk, mennyei születésnapjukon, azaz földi életük végső napján ünnepli."

Ezután Balassa Zoltán lépett a mikrofonhoz. Esterházy János neve a felvidéki magyarság sorsát szimbolizálja. Ő a szellem és etika arisztokratája volt. Tudta, a kiváltság és vagyon erkölcsi kötelezettségekkel jár, melyeknek kötelesség eleget tenni. Egyszemélyes lelkiismeretként képviselte a magyarságot a szlovák törvényhozásban. Nem szavazta meg az embertelenséget, amikor felszentelt papok is megszavazták a krisztusi tanok megtagadását.
Közép-Európa legbátrabb embere túlélte a világháborút, de a békét nem. Tragikus sorsával figyelmeztet, az új világ semmivel sem volt igazságosabb a korábbinál. A győztesek elveszítették a békét és lelkület. Ő helytállásáért gulággal, majd börtönökkel fizetett. Botránykővé nemesedett, mert megmutatta, volt más út is. Ezért kellett az emlékezetből kitörölni. Az osztályharcos nacionalizmus Istent is le akarta taszítani trónjáról, mit neki egy Esterházy János! A mélyen hívő ember tudja, Isten hordoz minket a tenyerén. A halál csak annyi, hogy a Teremtő egyik tenyeréről a másikba tesz át bennünket. Még hamvait sem akarták kiadni, de ma már tudjuk, hol nyugszik. Sokkal lényegesebb, hogy életútja üzenetét ápoljuk minden gáncsoskodás ellenére.

A szlovák-magyar megbékélést és barátságot hirdető Esterházyt még mindig nem rehabilitálták. A mellszobron csak a rabszáma szerepel addig, amíg Szlovákiában nem ismerik el, hogy méltatlanul küldték a halálba. Ez a szlovákokra vet rossz fényt, nem rá. „Esterházynak a megbékélés részesének kell lennie." Ahogy ő kiállt közösségéért, most nekünk kell ezt megtenni az ő és saját magunk érdekében. „Amíg ez nem történik meg, addig mi is rabszámot viselünk!"

Pásztor Zoltán, püspöki helynök imát mondott, melyben azért könyörgött, hogy megmaradjunk, vállaljuk küldetésünket és tartsunk ki a jövő érdekében, ne engedjünk gyengeségnek, mely a csillogó többel kísért minket. Majd a Miatyánk következett.
Palenčárné végül megjegyezte, nagy baj, ha nincs magyarok és magyarok között béke, majd idézte a gróf halála előtti sóhaját: „De én úgy szeretnék még imádkozni!"
A rendezvényen részt vett Szesztay Ádám, Magyarország kassai főkonzulja és Papp Ferenc osztályvezető, Miskolc Kulturális és Idegenforgalmi Osztályának osztályvezetője, akik szintén megkoszorúzták Lantos Györgyi alkotását.

A Szózat eléneklésével, melyet Kováts Marcell játszott, ért véget a megemlékezés.