Pontosan huszonöt esztendeje, 1990. március 19-én és 20-án vér folyt Marosvásárhely utcáin. Igaz, korábban, 1989 de¬cem¬berében is folyt ott már vér, de azt a diktatúra és a „forradalom” összecsapásának számlájára írták, a márciusi vérontás viszont az új romániai „demokrácia” egyértelmű terméke.

Ezért is soha nem mondatik ki róla az igazság, pedig azt mindenki nagyon jól és pontosan tudja, de a megtámadottakba belefojtják a szót, a támadók pedig büntetlenül hallgatnak kétes babérjaikon. Mindenki számára világos ugyanis, hogy Marosvásárhelyen a romániai magyarság megfélemlítésére szerveztek véres etnikai pogromot, s ha hinni lehet – miért ne lehetne?! – az időközben előkerült dokumentumoknak, a frissiben berendezkedett, de változatlanul a diktatúra erőszakszerveire alapozó új hatalom sokkal nagyobb méretű etnikai össze¬csapást készített elő, el egészen az etnikumközi polgárháborúig, s tovább, a népirtásig. Csak egy hajszál választotta el az eseményeket attól, hogy a jóvátehetetlenbe és a visszafordíthatatlanba csapjanak át, ahogyan a nacionalista kommunizmus legsötétebb, máig élő erői szerették volna.

A marosvásárhelyi véres márciusi eseményeket azon melegében vizsgáló parlamenti bizottság nem tett egyebet, minthogy összemosta a megtámadottak és a szervezők-támadók szerepét, s ami utána következett, az még szégyenteljesebb volt: csak a jogos önvédelmet gyakorlókat vonták büntetőjogi felelősség alá, a felbujtók, a támadók kushadhattak büntetés, felelősségre vonás nélkül, sokan közülük zsíros stallumokra várva, befolyásos pozíciókat is elnyerve az új hatalomban.

A tisztázás és a tisztulás helyett a ködösítés, az elkenés, a védtelenek közötti vétkes-keresés hónapjai következtek, s ha jól meggondoljuk, tartanak máig. Azóta már a negyedik államelnöke van a „demokratikus” Romániának, de Ion Iliescu utódainak sem jutott eszébe soha, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba, hogy kimondassék az igazság, akkor is, ha jóvátenni már semmit nem lehet. De az igazság legalább megtisztíthatná a lelkeket.