2
    HIRDETÉS
HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514)626-0869
Email: itt

BRIDZS
Kezdőknek Bridzs tanfolyam indul a Magyar Házban (Foyer Hongrois) vasárnaponként 11órai kezdettel.
Kérjük hagyjon üzenetet Évánál (438) 386 6980 

Dr. Machan Tamás
Családi fogorvos
6600. Trans Canada,
Suite 807
Pointe Claire, QC.
H9R 4S2
Tel:
514-426-4228
FOGSOR KLINIKA 
Schweitzer János d.d. 
denturologiset a hirdetés bemutatójának 15% kedvezményt adunk.
Tel: 514-738-2279 
5845. Cote des Neiges 
Suite. 350 
STEVE Electric Inc.
Szõke István
Hívjon bármikor:
Tel: 514 981-5527 
vagy (450) 688-59831
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212
STEVE Electric Inc.
Szőke István
Hívjon bármikor:
Tel: 514 981-5527 
vagy (450) 688-59831

KERESÜNK

magyarul beszélő személyt, A Magyar Társadalmi Klub (Hungaria) keres, kiszolgálás és kisebb feladatok ellátására, hétvégenként és rendezvények alkalmával. Tel: 514-288-7966 kérje Tibort.

 

Belehal Kárpátalja a háborúba 

 
 

Magyar Krónika, 2015 április 6.

Erdély Ma

 

Csak néhány órát utaztunk a tavaszi napsütést élvező Budapestről, és máris mintha egy teljesen más világba csöppentünk volna. Ugyanúgy magyarul szóltak hozzánk, de nem a magyarországi közéleti és bulvárbotrányok voltak a témáik, hanem a túlélésről és a reménytelenségről beszéltek. Nap mint nap fiúk néznek szembe a halállal, és családok szakadnak szét. Tudósítás a vérben és könnyben ázó Kárpátaljáról. Arra próbálunk szavakat találni, amelyekre nincsenek, és amelyeket viszont világgá kellene kiáltani – az Alfahir kárpátaljai riportja.

Kárpátalján jártunk, ahol a háború a mindennapok része, amit azonban soha nem lehet megszokni. Olyan városban jártunk, ahol a nem túl vastag tárcánkban lévő pénz ott több havi kemény munkával megszerzett jövedelem. Ahol több tízezren rettegnek attól, hogy mikor kell golyózápor és bombatámadás közé menniük, hazajön-e a szerettük, és miből adnak enni a gyerekeiknek. Folyton csak arra tudtam gondolni, hogy otthon mindezt miért nem tudják, és elviselhetetlen volt az az érzés, hogy úgy tennék valamit, de szinte semmit sem tudok. Pontosabban néhány apróságot igen, mint például megszorítani a könnyes szemű idős asszonyok kezét, és azt mondani nekik, hogy otthon sokan gondolnak rájuk. De vajon valóban így van? Ezért minden álszent érzelgősség nélkül kérem, hogy ezt a cikket olvassák el, nézzék végig Béli Balázs kollégám fotóit, és tegyünk meg mindent, amit csak tudunk. Újra és újra, napról napra addig, ameddig még beszélhetünk olyanról, hogy Kárpátalja…

 

A Magyar Református Szeretetszolgálat kidolgozta a Kárpátaljai Cselekvési Tervét, amelynek keretében az év végéig több mint 100 millió forint értékben szállít segélycsomagokat olyan családoknak, akiknek bármilyen hozzátartozója kapott behívót és szolgálatba került. Erre nagyobb szükség van, mint azt Magyarországon gondolnánk, hiszen Ukrajnában olyan súlyos gazdasági válság van, hogy nem túlzás azt állítani, hogy a napi étkezés is sokaknak gondot okoz. Ezrek menekülnek el a behívások elől Kárpátaljáról, ezrek kerülnek akaratukon kívül a frontra, és miután nagy részük családfenntartó, a hátrahagyott idősek és gyermekek ellátása veszélybe került.

Nem csak a jövedelem-kiesés nehezíti meg a helyzetet, hiszen ha nehézségek árán is, de egy minimális fizetség jár a szolgálatért is, viszont az Ukrajnát mesterséges infúzión tartó nyugati kölcsönök feltétele az, hogy a gáz és áram ára fokozatosan közel sokszorosára növekedjen, ami szintén elviselhetetlen terheket ró az átlagosan 15 ezer forintnyi fizetésből vagy nyugdíjból élők számára. Az infláció pedig olyan drasztikus méreteket öltött, hogy a fizetések értéke a felét sem éri el az egy évvel ezelőtti állapothoz képest.

Ezúttal száz család kapott tartós élelmiszert tartalmazó csomagot a segélyszervezettől. A csomagokban száraztészta, liszt, olaj, tea és egyéb olyan termékek voltak, amelyeket a könnyebbség érdekében helyben vásároltak meg. Rendkívül nehézkes ugyanis segélyszállítmányokat legális úton eljuttatni az országba, mert egy igen hosszadalmas engedélyeztetési procedúrát kell végigjárni a kijevi vezetésnél, és a szigorú vámtörvényeknek köszönhetően még így is sokszor hónapokra vámzár alá helyezik a küldeményeket. Úgy tudjuk, hogy több segélyszervezet fordult a közelmúltban a kormányhoz, hogy a magyar állam közvetlenül vegye fel a kapcsolatot Ukrajnával, és hozzanak tető alá egy olyan megállapodást, amelynek köszönhetően könnyebben lehet nagy mennyiségben átvinni szállítmányokat a határon. Ez a kapcsolatfelvétel meg is történt, ugyanakkor információink szerint az ukrán vezetés csak akkor hajlandó a könnyítésre, ha a szállítmányok fele fölött maga rendelkezhet, ami viszont ellentétes a segélyszervezetek általános elvével, hogy az átvételtől a rászorulóhoz való eljutásig figyelemmel kövessék a segélyek sorsát. Úgyhogy egyelőre sajnos sok nehézség elé kell nézniük azoknak, akik segíteni szeretnének a háború és gazdasági válság sújtotta ország civil lakosságának.

Miután a beregszászi önkormányzati hivatalban Osgyán Dániel, a Magyarországi Református Szeretetszolgálat ügyvezető igazgatója és Nagy Béla, a Kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Osztálya vezetőjének irányítása alatt kiosztásra kerültek a csomagok, arról kérdeztük az átadás-átvétel gördülékenységét koordináló beregszászi polgármestert, hogy mi lenne az, ami szerinte még hatékonyabban tudna segítséget nyújtani a rászorulóknak. Babják Zoltán határozottan kijelentette, hogy még az ilyen életmentő segítségeknél is többre van szükség hosszú távon. Az egyház Beregszászon üzemeltet egy pékséget is, ahol háromnaponta 6-700 kenyeret sütnek, és azokat szétosztják a rászorulók között, de még ez is kevés, „minimum háromszáz főt, de inkább ezret kellene napi egy meleg étellel ellátni a város területén” – fejtette ki a polgármester, akit 2013 júniusában választottak meg a város élére.

Számos új feladat elé állította az elmúlt egy év baljós időszaka a várost irányító új polgármestert, aki annak kapcsán, hogy milyen nehézségekkel kellett szembesülnie, elmondta, hogy a konfliktus kirobbanása előtt senkit nem érdekeltek az óvóhelyek állapota, a szirénák működése, vagy éppen az, hogy hadiállapot esetében nem érvényesek a házakra a biztosítások. Ezen felül még egy sor új körülményt fel tudna sorolni, ami különlegesen nehézzé teszi a városvezetés munkáját, de ezek közül külön kiemelte azt, hogy a behívások eredményeképpen gyakorlatilag széthullott a beregszászi munkaerőpiac. Csak Beregszászon eddig több mint 2000 behívó lett kézbesítve (2011-es adatok szerint 24.500 lakosú a kulturális és oktatási központnak minősülő város), és jelenleg csak azt tudja kérni, hogy legalább elsősorban azokat hívják be, akik önként mennének, és ne vonják el a munkától az embereket (valamint az is egy törekvés, hogy ne vigyenek senkit Kárpátalján túli szolgálatra, de ez sem talál meghallgatásra).

„Az én feladatom az, hogy működjön a város ebben a hadi állapotban is, de úgy érzem, hogy nincs fény az alagút végén jelenleg” – zárta beszélgetésünket, ami után a szociális gondozókkal kiegészülve faluról falura járva kezdtük el kikézbesíteni azokat a csomagokat, amelyek nem a városban, hanem a Beregszászi járásban élők számára nyújtanak némi segítséget.

Nehéz megismerni a pontos számokat arra vonatkozóan, hogy hány kárpátaljai érintett az egy éve tartó behívásokban, mert rengetegen szöknek el a behívások elől, vagy különböző trükkökkel igyekeznek elkerülni azt, hogy a katonai hadkiegészítő parancsnokság utolérje őket. A behívókat (“poveszkákat”) csak személyesen lehet átvenni, de akkor kötelező, különben hadbíróság jár érte.

Éppen ezért sok faluban riadóláncok alakultak ki, hogy a katonák érkezésekor a férfiak ne legyenek otthon. A legtöbben az erdőkbe bújtak el, de voltak sokan, akik az országot is elhagyták. Ez is rizikós azonban, hiszen a határon komoly ellenőrzéssel próbálják megakadályozni, hogy a hadkötelesek átlépjék azt.

Még az utunk során a falvak között is találkoztunk olyan katonai ellenőrző pontokkal, ahol szinte minden autóst megállítottak. A kárpátaljaiak nagy része úgy gondolja, hogy a keleten zajló háború nem az ő háborújuk, miközben bár pontos adatok nincsenek, sok jel arra mutat, hogy aránytalanul nagy számban érkeznek behívók Kárpátaljára. Például van olyan település, ahol minden kilencedik lakos kapott, miközben bizonyos, hogy ha ugyanezt az arányt például Kijevben is tartanák, akkor több százezer fős seregük lenne, így nyilvánvaló, hogy nem arányosan oszlik el a behívók száma. Egyébként a kárpátaljai hadkiegészítő parancsnokság (“vojenkomát”) vezetőjét nemrég le is váltották, annyira „sikertelen” volt a behívók átadása.

Helyszíni beszélgetéseink során azoknak a híreknek az igazságtartalmáról is megbizonyosodhattunk, hogy sok esetben akaratuk ellenére íratták alá azt, hogy „önszántából” megy valaki a frontra. Volt, hogy nem tudták, mit írnak alá, de volt olyan is, hogy azt mondták nekik, hogy „ezt nem ők döntik el”. Egy édesanya azt mesélte, hogy a huszonhárom éves fia nem is tudott róla, hogy mennie kell, majd pedig csak fél órája volt összepakolni, és már vitték is. „A férjemet úgy hívták be a vojenkomátra, hogy csak egy rutinellenőrzés lesz, vigye be a katonakönyvét. Bement, és már ki se engedték aznap, rögtön vitték orvosi vizsgálatra, és csak este engedték haza azzal, hogy reggel már mennie kell, jelenjen meg a fogkeféjével, a váltó ruhájával és némi élelemmel” – mesélte István felesége, aki most azt próbálja elintézni, hogy a sérülése miatt hazakerült férjének ne kelljen visszamennie már.

„Annyi idejük volt csak, hogy kiszálljanak a tankból, látták, hogy jön valami fényesség, és szétugrottak. Neki csak a lába tört el, de több barátja ott halt meg mellette” – idézte fel István beszámolóját.
Hazudni, hogy minden rendben

„Megőrültem volna, ha nem hallom legalább a hangját” – az édesanyák és feleségek a távolságot csak úgy tudják túlélni, ha néha-néha tudnak telefonon beszélni az elvitt szeretteikkel. Ugyan sokszor nem volt térerő a bombázások miatt, de a katonáknak van lehetőségük arra, hogy többnyire tartsák a kapcsolatot a családjaikkal. Ilyenkor nem beszélnek részletekről, és sokszor azzal nyugtatják a családjukat, hogy nincsenek veszélyben, még akkor is, ha a telefonból tisztán hallatszanak a robbanások. „A legrosszabb az, amikor napokig nem tudom elérni, olyankor nagyon nehéz nem a legrosszabbra gondolni. Volt, hogy egy hétig nem tudtam elérni, az nagyon rossz volt. Hét hónapig volt ott, és sokszor csak annyit tudtam meg a többi fiútól, hogy él-e még” – mesélte egy fiatal anyuka, aki két gyerekkel maradt otthon egyedül.

– Ki fog győzni?
– Szerinted?
– Az oroszok?
– Ez száz százalék.

A fenti beszélgetés szó szerint hangzott el, de több tucat megszólaló után sem kaptunk olyan választ, hogy az ukránok jól tudnának kijönni a konfliktusból. Ha az erőviszonyokat kérdeztük, akkor mindenki arról beszélt, hogy a felkelők sokkal jobb felszereléssel bírnak, de ami még ennél is fontosabb, hogy más morál uralkodik a katonákon. Míg az oroszbarátok önvédelmi, függetlenségi harcot folytatnak, addig a kényszerrel keletre vitt behívottak kényszerből, lelkesedés nélkül küzdenek, és inkább csak túl szeretnék élni az egyes napokat.

Sokan azt sem tudják, hogy pontosan mennyit kell szolgálni, bár a legtöbben úgy tudják, hogy egy év után szerelik le a katonákat. A frontot megjárt fiúk és édesapák tömegesen kerülnek katonai kórházakba, ahol különböző pszichiátriai kezelésekkel próbálják őket rehabilitálni, de a hozzátartozók elmondása szerint a legtöbben „már soha nem lesznek újra a régiek”. Amikor ott jártunk, akkor annyian voltak a munkácsi kórházban, hogy sokakat már Beregszászra is át kellett hozni.

„Sokszor felkelt éjjel, járkált, nem tudott aludni. Hallotta a bombázásokat a fejében még itt is” – beszélt az éppen itthon lévő csöndes fiatalember helyett a menyasszonya. Egy édesanya pedig arról számolt be, hogy a fia napok óta otthon van, de sokszor csak órákig néz maga elé, és nem szól egy szót sem. Ahogy hallgattuk ezeket a beszámolókat, egyre inkább azt éreztük, hogy ha egyszer vége is lesz a háborús helyzetnek, ez a generáció már olyan sérülésekkel kell hogy tovább éljen, amelyeknek a begyógyításához évtizedek se lesznek elegendőek.

„Huszonegy éves a fiam most, húszévesen volt kint. Nagyon sok mindent látott, sok embert látott meghalni” – mesélte egy édesanya, aki elmondta, hogy a fia otthon is még mindig nagyon ideges, és nem tud pihenni, gyógyszereket viszont nem akar szedni.

„Nagyon fiatal, és amikor hallja, hogy vissza kell menni, akkor rögtön reszket” – teszi hozzá, majd arról beszél, hogy nem érti ezt az egészet, hiszen a férje is orosz volt, és régen békében tudtak élni az oroszok és az ukránok, most sem kellene ez az értelmetlen háborúskodás. Találkoztunk olyanokkal is, akik úgy gondolták, hogy a felszín alatt már nem egy orosz-ukrán konfliktus zajlik, sokkal inkább egy nyugati bábkormány tartja fent azt a konfliktusos zónát, amire szüksége van az Oroszországgal szembeni küzdelmében. Igaz, ezt ott nem lehet nyíltan hangoztatni, pláne nem a fronton.

„Nem baj, ha szegénység van, csak a háborúnak legyen vége” – tört ki zokogásban egy idős ukrán asszony, akinek két fiát és két unokáját is elvitték. Ha valamelyik fiatal otthon van, akkor próbálja tartani benne a lelket, de szemmel láthatóan nagyon megviseli a rengeteg aggódás. Az unokája egyszer úgy próbált segíteni, hogy amikor otthon volt szabadságon egy hétre, akkor minden nap dolgozott a nagymamája földjén, mielőtt vissza kellett mennie.
„Addig fogok járni, amíg nem kell visszamennie. Hét hónapig ott volt. Se szabadságra, se semmire nem engedték, hiába a lábát keresztüllőtték” – panaszkodott sírva egy lakótelepen élő idős asszony, aki nagyon bízik benne, hogy valahogy sikerül elintéznie, hogy ne kelljen a fiának visszamennie. „Legalább mutasd meg a lábadat, mondom neki, de mindig azt mondja, hogy anyu magának nem kell látnia, hogy mi van az én lábammal” – mesélte tovább zaklatottan. Szerinte a fiának nem kellett volna bevonulnia, hanem valamelyik „főnök” fia helyett küldték. Az tény, hogy korábbi tartózkodásaink idején is meggyőződtünk arról, hogy Ukrajnában elképesztő méreteket öltött a korrupció, ami nemcsak a seftelésekben mutatkozik meg, de olyanról is hallottunk, hogy egy tanári állásért is több havi fizetést érő csúszópénzt kellett adni. Nem elképzelhetetlen, hogy ez a korrupció a háborús helyzetben is erősen jelen van.

„A fiam szakács, és azt mondták neki, hogy nem viszik harcolni, csak főzni fog. Amikor bementem Ungvárra, és megláttam a sok tankot, akkor azt mondtam, hogy fiam, te ennek a sok tanknak fogsz főzni? Mire mondta, hogy dehogy anyu, csak a tankistáknak, nyugodjon meg, itt maradok Kárpátalján. Aztán egy hét múlva telefonál, hogy ha akar látni, akkor jöjjön ki az állomásra, mert visznek vonattal. Én aztán szaladtam, és láttam, ahogy integet az ablakból. Hét hónapig arra volt…” - tört ki könnyekben egy idős beteg asszony, aki a lakásába is behívott minket, annyira örült, hogy valakinek legalább elmondhatja a fájdalmát.

Nemcsak a behívók számáról, de a harcolókról, és az elesettekről sincsenek pontos számok. A legmegbízhatóbbnak tűnő hírek szerint több mint száz kárpátaljai halt már meg, és eddig öt magyar halottról tudni. A teljes ukrán veszteség több tízezerre rúg, amit nemcsak különböző szakvélemények erősítenek meg, de azok a frontot megjárt katonák is, akik temetetlen vagy éppen embertelen módon elkapart halottak ezreiről számoltak be, olyan mennyiségű holttestről, ami elmondásuk szerint semmiképpen nem támasztja alá az ukrán propaganda által emlegetett néhány ezres számot.

„Ahol laktunk, az erdőt azt azonnal szétlőtték, és elégett minden” – ezt egy Luganszkot megjárt magyar fiú mesélte, aki 80 napot töltött a fronton.

„Nagyon nem szeretnék visszamenni, családom van, gyerekeim, de leginkább senki se menjen” – válaszolta, amikor arról kérdeztük, hogy tart-e attól, hogy újra mennie kell. Egy másik fiatal fiú, Szergej elmondta, hogy 40-45 fős volt a csapat, amiben volt, de abból nagyon sokan meghaltak, olyanok is, akiket közelről is ismert.
Amikor az ember egyik pillanatról a másikra a híradásokon túl testközelből is találkozik a szívszorító emberi sorsokkal, olyankor hirtelen nehezen tud bármi vigasztalót mondani. „Talán most már jobb lesz” – próbáljuk esetlenül, de mindenki azt válaszolja, hogy csak az Istenben bízhatnak, miközben úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége a megpróbáltatásoknak. Amikor pedig egy olyan idős asszony mellett állunk, akinek a fiát nemrég temették, akkor az ember már nem is próbálkozik szavakkal. A bátyúi Krisztina néni fiát szívbetegen is elvitték, majd

Egy bajtársa húzta ki holtan a lövészárokból, és tizennégy kilométeren át cipelte a katonai kórházig, hogy haza tudják szállítani a holttestét. Többnyire a holttestek nem kerülnek haza, és olyankor az ukrán állam is legfeljebb eltűntnek nyilvánítja őket, örök bizonytalanságban tartva a hozzátartozókat, és megúszva a kártérítést. A fiú harmincegy éves volt, családalapítás előtt állt.
Két napot töltöttünk el Kárpátalján, és több tucat emberrel beszéltünk, ukránokkal és magyarokkal egyaránt. Rengeteget írhatnánk még, de talán ennyi alapján is sikerült valamennyire bemutatni a kilátástalanságot. Tapasztalataink azt mutatták, hogy a háborús helyzet, a nyugati és az orosz érdekütközések, a konfliktust megoldani képtelen ukrán vezetés, a romokban lévő gazdaság, az emelkedő árak és az elértéktelenedő pénz számos módon kezdi semmissé tenni Kárpátalját. Az egyébként is egyre fogyó kárpátaljai magyarság jelentős része elhagyja az otthonát, hogy ne kelljen egy olyan háborúban részt vennie, amihez semmi köze, a távozók helyére pedig egyre több ukrán menekült érkezik. A betelepülők pedig nincsenek hozzászokva a soknemzetiségű Kárpátaljához, és ez egyre több konfliktust is szül.

Pál Sándor, a Magyarországi Református Szeretetszolgálat elnöke a segélyszállítmány kiosztása estéjén folytatott beszélgetésünk során elmondta, hogy olyan súlyos a helyzet most Kárpátalján, hogy sokszor vezető beosztású tisztségviselők, édesanyák mondják azt a fiaiknak, hogy inkább menjenek el, mert ott biztosan életben maradnak. „Milyen érzés lehet ez egy anyának?” – teszi fel a kérdést.

Véleménye szerint óriási összefogásra van szükség most, és ebben teljesen egyetértünk. Ideje új értelmet adni az elcsépelt „összefogás” szónak, ideje felruházni a sok politikai nagyotmondás helyett valódi tartalommal, és ideje új életre kelteni, ameddig még nem késő.

az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © Magyar Krónika Rt.