Nagyon gyakran, sőt, átlagos életünket élve szinte minden esetben így van, hogy a lábjegyzetek szintjén ütközünk csak bele a történelembe. Vagyis inkább abba, hogy milyen sokan sohasem tanulnak abból, mégis gátlástalan hivalkodással veszik szájukra. Valami hatalmas bölcsességet próbálván közölni velünk futnak bele egy nagyon orbitális blaszfémiába. Legalábbis ilyesmit olvastam én pár napja, s bár nem akartam vele foglalkozni; asztalomon tornyos könyvhalmok állnak, inkább azokról kellene értesítenem olvasóimat; ám mégsem hagy nyugodni ez a mondat: „Ez a lap kibírta a fasizmust, a Rákosi-érát, túlélte a Kádár-rendszert. Gyaníthatóan Kövér Lászlót és a Fidesz-kormányt is túléli.” A Magyar Nemzetről írta ezt annak vezető publicistája, s ha van valami nagyon rossz mellékízű csúsztatás a mai lapkészítésben, akkor ez – az.

Mert hát egyszerűen nem igaz az állítás; ez a lap mindig elbukott akkor, amikor bátorságot tanúsított, és azt sem élte túl, ha a politika útjába került.

A Magyar Nemzet 1938-ban alakult, Pethő Sándor vezetésével, a Magyarságtól távozó munkatársakkal, ezzel a felkiáltással: „A Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon." Ez bárki számára azok közül, akik az indulás évszámára pillantanak, pontos és világos üzenet; aminthogy azon körülmény is, mely szerint Pethőnek két év után le kellett mondania a főszerkesztői posztról, a lapot magát is többször felfüggesztette a sajtórendészet, végül egy nappal sem élte túl a német bevonulást. A második világháború után évfolyamjelzése új lapként azonosította, ez annyiban érdekes: sem a lap, sem munkatársai „nem élték túl” születésének első éveit. Mintha meg sem történt volna; de annyit ismételten szögezzünk le: a magyar fasizmus uralmának hónapjait sem élte túl, enyhén szólva…. S mi az igazság a Rákosi-érával? 1955-ben a lap huszonegy munkatársát bocsátották el, ez minimum annyit jelez, hogy a lap és a diktatúra viszonya kissé inkoherens volt, túlélésről nem igazán beszélhetünk. Majd jöttek a Kádár-rendszer évtizedei, sokan végig élték azokat a szerkesztőségben, mindenképp jó kvalitású újságírók; többen a kilencvenes években is helyükön maradtak, egészen 1998-ig. Ennyiben igaz a megállapítás: a lap és munkatársai túlélték a Kádár-rendszert, én ezt leginkább azzal magyarázom: az 1987-es Pozsgay-interjúval kezdődően lényegében egy évtizeden át az eseményekkel párhuzamosan működtek, kiegyensúlyozottságra törekedtek, nem a politika „csinálása” állt szándékukban, hanem annak bemutatása, leképezése.

Nem volt elég.
A rendszerváltást követő harmadik kormányváltást nem élték túl. Hogy ez politikai döntés volt, ennek tényszerűségét kár lenne vitatni; akár még azt is, hogy volt ennek logikája s magyarázata. De ezt elismerve az sem tagadható: néhány személyi konzekvencia esetében az életút ítélete, annak szankcionálása erősen eltúlzott volt; azért azt a kilencvenes évek végén, az ezredfordulón már látni kellett volna: ki az, aki ott hordozza magában, akár évtizedek óta, a polgári újságírás olyan magas színvonalát, amelynek megtartása nagyobb haszonnal járt volna, mint a róla való lemondás. Esetünkben megint az a fontosabb szál: történt egy újabb korszakváltás, amit sem a lap, sem annak munkatársai nem éltek túl. Hogy mennyire nem, arról – anekdota-szerűen – említsük meg annak tényét: az addigi munkatársak a mai napig kis közösséget alkotnak, összejárnak, évente egyszer majdhogynem önmaguk szórakoztatására saját Magyar Nemzetet adnak ki, aktuális témákat vegyítve visszaemlékezésekkel; e közösség egyik tagja írásaiban következetesen „a lap, amely önmagát Magyar Nemzetnek nevezi” fordulattal illeti a jelenlegi lapot, bár ha azokat, akikkel személyes vitája lehet, azóta már szintén kirúgták onnan; mondhatjuk tehát: minimum két Magyar Nemzet létezik a mi kis univerzumunkban, s legalább három aktívnak nevezhető kirúgott munkatársi gárda.
Talán érezhető, mit is akarok én mondani.

Esetleg, netán, éppen azt, amit az idézett jegyzet szerzője ír, cikkében: „….a hatalom részéről meglehetős rövidlátásról tanúskodik éppen a Magyar Nemzettel konfrontálódni, s vele a több tízezres olvasótáborral, amely a mai kormány legstabilabb szavazóbázisát jelentette. Bár némely politikussal ellentétben én az „idealista” szót nem tartom az „idióta” szinonimájának, nézhetjük a helyzetet pragmatikusan is: a Magyar Nemzet aláaknázására való törekvés megjósolhatóan kontra-produktív. Közönségesen úgy mondanám: ma mi szívunk, holnap ti fogtok szívni.” Jelentem: mégsem így van. A fenti kis történeti áttekintés után talán mindenki látja: a hatalom szempontjából inadekvát egy lap jelene, múltja, vagy jövője; inadekvát annak létezése. Amennyiben szembe kerülnek egymással, az adott lap megtámadja az adott hatalom működését, szerkezetét, kinyilvánítja önmaga ellenzékiségét, akkor a hatalom – amennyiben diktatúra - méltóztatik őt betiltani, felfüggeszteni, vagy – amennyiben nem diktatúra – adminisztratív eszközökkel nem támad rá, mindazonáltal egyéb kegyeiben nem részesíti. Ezt megúszni – s ez még nem túlélés, messze nem – akkor lehetséges, amikor az adott hatalom még csak keresgéli a maga egyensúlyát, politikai berendezkedésének kereteit, körülményeit; lásd az említett évtized 1987 és 1999 között; a politika kereste a maga konszenzusait, a pártok szép lassan kialakították a jövőre vonatkozó elképzeléseiket, lassan eldöntetett, ki az, aki a közelmúlt évtizedeit építené újra, s ki az, aki, a történelmi identitásokat sem mellőzve, egy valóban minden ízében változó társadalmi rendszerváltásban gondolkodik. S az akkori Magyar Nemzet egy évtized alatt ezt visszatükrözte, érzékelte s érzékeltette, de a maga plurális keretein belül maradva. Ám ezzel együtt sem élte túl azt a pillanatot, amikor a társadalmi változások, ha úgy tetszik, a rendszerváltás valódi folyamatával együtt járó pólusharcok, kirobbantak.

A folyamat természetéből fakadóan sem élhette túl, hiszen a nagy társadalmi konfrontációk egyike sem kíméli meg éppen a lapokat, ezt láthattuk fentebb, s ez százszorosan igaz arra a helyzetre, amikor az adott lap hirdeti meg a hatalommal szembeni nyílt konfrontációtól kezdve a belső ellenzékiségig tartó értelmezhetetlen harcmodorát. Együttműködést vállal egy méltatlanul s méltánytalanul szennyes harcmodorral, ugyanakkor elvárja a hatalomtól, hogy az erre ne reagáljon, illetve, ha megteszi, akkor ez már „a Magyar Nemzet aláaknázása”. Fogalmazzunk egyszerűen: ez épp olyan eljárás, mint az, amelyben valaki taposóaknákat helyez a pagonyba, majd odainvitálja az ellenségeit, s amikor azok nem, hogy nem lépnek rá a csapdára, hanem még szóvá is teszik az eljárás súlyát, máris konfrontatívnak neveztetnek.

Érdekes ez….
Minden történetben amúgy, a pontosan kimondottakban is, a szavak közötti tér az érdekes. Itt és most annak érzékelése: egy lap világos üzenetben fogalmazza meg, hogy ők már a Fidesz-kormány bukása utáni helyzetre készülnek, „ezt is túlélik”, s ebben méltóztasson neki partnerévé válni az „a több tízezres olvasótábor[ral], amely a mai kormány legstabilabb szavazóbázisát jelentette”. Ez, mondhatni, igen érdekes gondolati konstelláció, roppant furcsa kontextus, ugyanakkor gyermekien gyermeteg sugallat.

Szívderítő.
Ezért hát mindig derűsen, s mindenekelőtt szeretettel ajánlanám a szerző figyelmébe mondatai átgondolását, újraértelmezését. Netán a helyzetét is. Azt, hogy pillanatnyilag éppen rendszerváltás történik. Ami akkoriban elmaradt, mert hát érzékelhető társadalmi igény nem jelentkezett be érte. Az emberek annyit fogtak fel, mert azt muszáj volt, hogy az oroszok kezdenek visszamenni, a KGST kezd összedőlni, az ország gazdasági helyzete egyre instabilabb, a rendszer végpontjai egyre inkább hiányolják az elmaradó költségvetési injekciókat; annak reális reménye, hogy egy ingatag gazdasági helyzetben feláll egy nagyon stabil, hosszútávban gondolkodó többpártrendszer, utólag is roppant illuzórikus vágynak – idealizmusnak, megengedem - tűnik; bár nem tagadom: a helyzet átélése során sokunknak lehetett ebben álomszerű elképzelése. De hát mindhiába; a sodródás törvényszerűen jelentkezett, éltük tovább a posztkádári éveket, évtizedet, s az gondolkodott tudatosan és valóban hosszútávúan, aki ezzel számot vetett. Ez volt a jelenlegi kormányzópárt. Stabilizálta önmagát, felépítette néppárti támogatói bázisát, minden híresztelés ellenére lassan kiegyensúlyozottá teszi a keményen dolgozó s többszörös hendikeppel induló többség számára a gazdasági helyzetet is, mi több, szívós ellenfélként, de korántsem kartácstűzzel várja politikai kihívóit. Csupán egyet szeretne, s én is, hogy a kihívók ne a múlt ilyen-olyan tákolmányai, nosztalgiái, magvetői közül érkezzenek. Ne legyenek semmilyen értelemben „posztok”, ne jellemezze őket a „néptől-nemzettől” való távol- s felül állás, ne azt képviseljék, hogy itt úgyis „szívás” a vége, mindennek; s ha lehet, ne gondolják a társadalomról, hogy az addig emelkedik, ameddig abban ők is ezt teszik, ám amikor számukra – akár egy tulajdonosi háttér miatt – megtörik az emelkedés íve, akkor az egyben a társadalom hanyatlásával egyenlő.

Tudom én, hogy nagyon nehéz ez. Akkor, amikor. Amikor nagyon ott van annak súlya, annak felerősíthető látszata: vannak, akik a nagy többség verejtéke által megtermelt javakból urizálnak. Amikor neki „péterfillérekként” érkezik a kicsikicsike levegő, mások viszont nem csak gyarapodnak, hanem mellé még arrogánsak, gőgösek. Ha van, amit a szerények nem bocsátanak meg, az a szerénytelenség. Ám éppen ebben a helyzetben kell pontosan látni: ki az, aki a látszat ellenére is egy elképzelt jövőt, egy a maga posztkádári örökét minden ízében levedlő rendszerváltást akar, s ki az, aki csupán a vagyonát félti.

Ekkor közíróként is át kell gondolnom: a vagyonváltást ellenzem-e mondataimmal, egy adott vagyont szolgálok-e tovább, vagy átlátok azon, s vállalom véleményemként azt, amit ott túl látok.