A mai ünnep régi magyar neve – Úrnapja – nem egészen pontosan fejezi ki az ünnep tartalmát. Más nyelvek általában a latin „Krisztus Teste” kifejezést veszik át, magyarul így részletezhetnénk: Krisztus szent testének és vérének ünnepe.

A szentmise első két olvasmánya egészen más világot tár elénk, mint az evangélium. Azok az ószövetségi véres áldozatok komor hangulatát, a vérrel kötött szövetséget idézik elénk, az evangélium viszont egy húsvéti lakoma meghitt, ünnepélyes hangulatát. A két világot az evangéliumi történetben megjelenő „szövetség vére” kifejezés köti össze. A vacsora lefolyását elbeszélő Szent Márk idézi Jézusnak egy mondatát, amely a kiömlő vérre, a halálra utal: „Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik”.

A szirénázó mentőautók között néha elszáguld mellettünk egy különös mentőautó, amely nem beteggel rohan a kórházba, hanem életadó vérrel: „Sürgősségi vérszállítás”. Ilyenkor tudhatjuk: valakinek talán az élete múlik azon, hogy az életmentő vér idejében megérkezik-e hozzá. A vér az élet fenntartója, a vérontás pedig a halált idézi – az élet-halálra szóló elköteleződést valaha olykor a vérükkel pecsételték meg a szerződő felek. Vér és élet, vér és halál szorosan összetartozik egymással, nemcsak a szavak fizikai értelmében, de szimbolikus jelentéseiben is.

Áldozat és lakoma együtt jelenik meg az utolsó vacsora leírásában. Az apostolok életközösséget vállaltak Jézussal nyilvános működése során, természetesen együtt is étkeztek vele – a közös étkezés megismétlődik a feltámadt Krisztus jelenéseiben is. Az itt leírt húsvéti vacsora azonban egészen különleges jelentést és jelentőséget kap. Nemcsak azért, mert utoljára alkotnak így együtt közös asztaltársaságot, amint erre Jézus nyíltan utal is; hanem még inkább azért, mert a kenyér és a kehely átadásának gesztusait Jézus önmaga odaajándékozásának jelzésére és annak beteljesítésére használja fel. A test és a vér a héber gondolatvilágban az egész személyt jelzi. A kenyeret Jézus a saját testével, a bort saját vérével azonosítja – ételként és italként odakínálja magát övéinek, hogy azok ebben részesülve „testestül-lelkestül”, egészen eggyé váljanak vele. Az első keresztények megmaradtak „a kenyértörés közösségében”, emlékezve felidézték és megismételték Jézus önmagát odaadó gesztusát. Hamarosan felismerték azonban, hogy Jézus vendéglátása nem csupán közös lakoma: részesedésük a feltámadt Jézus testében és vérében elválaszthatatlan az Ő megváltó kereszthalálától.

Az Ószövetségben a zsidók áldozati állatok vérét ajánlották fel Istennek önmaguk helyett. Az Úr gyakran figyelmeztette is őket: nincs szüksége bakok és borjak vérére – az igazi, a számára kedves áldozat Isten akaratának teljesítése, a szívük szerető odaadása. Márk evangéliuma egyértelművé teszi: Jézusnak egészen másokért odaadott élete véres kereszthalálával végződik: halálig való engedelmességében saját vérét ontja ki mindnyájunkért a bűnök bocsánatára.

A szentmisében így egyesül Jézus szeretetlakomája és megváltó keresztáldozata, ez válik a keresztény élet „csúcsává és forrásává”, ahogy a II. vatikáni zsinat megfogalmazta. A 2. század elején Antiochiai Szent Ignác így ír róla saját vértanú-halálára készülve: „Az Eucharisztia Megváltónk, Jézus Krisztus bűneinkért szenvedett teste, melyet az Atya jóságában feltámasztott.” „Isten kenyerét akarom, mely Jézus Krisztus teste, (…) azt az italt kívánom, amely az ő vére, ami a romolhatatlan szeretet.”

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” – erre az imára tanított bennünket Jézus, aki a halálból feltámadva mindennapi kenyerünkké vált.