Drága Erzsike néni!

Levelem, remélem, egészségben, örömben találja. Támogatását megkaptam, nagyon köszönöm. Kérem, adja át hálás elkötelezettségem Annak, aki lehetővé tette tanulmányaim folytatását. Megbabonázott a bölcsességszeretet, és bár pénzbe kerül az ismeretgyarapítás, nem tudok élni nélküle.

Egyik hajnalon úgy ébredtem, mint akinek részeit félholtra összerakták egy csatamezőn, majd vizet öntöttek testemre. Kultikus álom volt az egész éjszaka. Ehhez a hangulathoz nem találtam megfelelő színű ruhát szekrényemben. Sőt, út se állt előttem, melyen letörten is, de hintettem volna létem pillanatait, hadd haladjak a végzet felé bár. Úgyis a végső órát ünnepelte az Egyház aznap: a halottakét. Az ünnepi része a gyásznak az, hogy hitünk szerint az Isten-látás boldogságában leleddzenek azok, kiknek nemléte végett mi itt csonkák vagyunk, legalábbis vesztesek. És akikért, hogy biztos helyen legyenek, imádkoznunk kell. A novemberi gondolatok a sírok rengetegébe vezéreltek. Keresztek helyett vésett köveket, tömeget, krizantémot és gyertyákat láttam. Idegen volt a temető. Nem sistergett az őszi avar talpam alatt, s a nedvesített betonon kétszer is a megtörténés peremén állott, hogy majdnem alulról szagoltam az ibolyát. De ilyenkor ibolya sincs itt, mert a látogatás nem temetés, az ünnep nem halál.
Hogy idegenek között is feltaláljam sorsom, egy csángó kereszt felé ballagtam, melléültem és merengtem. Domokos Pál Péter felett ragyog a Csíksomlyói Szűzanya-kép, kopjafáján, fedél alatt egy darabka bernyéc lobogna, ha nem volna oly kemény, vagy a szél volna határozottabb. Szerény, de csupa bálvány ez a hely, akár a sírban nyugvó élete. Lekéstem kézfogását, és hangját is inkább élet dús betűiből hallom. Most azonban hallgat, mert másképp él, mint mi. Éppen Lészpeden jár, Mátyás király szokásában, földet vizsgál, de még inkább szíveket. Királyi léptein ösvények születnek, ezek mélységéből védő falak emelkednek. Nem téved el, ki azon jár. Maga már csak figyel, legenda ruhájában a falakon, szív dobogását ma már a neve lükteti. Be jó, hogy él! Apostol Ő, ki megírta a moldvai magyarok fejezetét a magyar „evangéliumba”. Miként kérdezte volt éltében gyakran: „Vajon ha találkozunk testvéreinkkel (ti. a moldvai magyarokkal), mit fogunk nékük mondani? Miért bíztuk őket, miként Budai Ilona a fiait az erdő vadjaira fölnevelni?”

Péter bácsi a nehéz sorsúak vizsgálatát önmagán kezdte. Föltette a kérdést, és lelkiismerete szerint ültette a fát, nem pedig szedte annak gyümölcsét. S bár matematikus is volt, nem a számokkal foglalkozott (hányan vannak a csángók), hanem hitével, s mert látta szeme az igazságot, értelmében mindvégig remény honolt. Most én kérdezem Tőle és magamtól: vajon ha találkozunk ma Véle, mit fog nekünk mondani, ki megmaradásunk építésében a téglákat nem szűnt az egekig rakosgatni? Lángot gyújtottam, mert e kérdésre igen kirázott a hideg. A fénynél imát mondtam családom s a világ halottjaiért. Fölbátorodtam Péter bácsi mellett, és a legrosszabbat gondoltam el: elképzeltem a világot a csángó katrincások nélkül.

Milyen volna, ha Moldvában nem pogecsálnának tátikák a köljökökkel, és hogy kérdezné anyám: hogy vagy, leányom? Hogy veszi ajkára majd az énekes a csodás népdalt, és hogy táncol egykor a kedv az új halott felett? Ki kapálja a földeket, és vállán tarisznyában ki viszi sorsát? Ki merül el az ég alatt az árvaság börtönében magárahagyottságában?

Verejték ütött ki rajtam, és boldogon nyitottam szemem a hálás, édes valóságra. Tán életemben még társa leszek a moldvai magyar sorsnak, de ha halálomban ér kimúlásuk, ott is följajdul a szívem, és Istentől könnyeket kérek, hogy elevenen érezzem vesztem. Nem dicsőitek én Istenen kívül senkit és semmit, csupán szeretem és féltem azt a szép, minden értéket felölelő kultúrát, mely világra hozott. Mert úgy leszünk teljesek, ha nem csak a testet (a szülőktől), és a lelket (az Istentől), hanem a nemzetet is ápoljuk, gazdagítjuk, melyet a hazánktól kaptunk.
Szépháromság, ami a mennyben Szentháromság.

Péter bácsi! Mint egy foltozott zsák Isten hátán, melyből ki-be potyog minden, olyan ma a moldvai magyarok sorsa. Tépett. Önmagának kereszt, hazájának királyi hold-szem, mely folyton zokog, s kinek a földjén temetkezik: zsákmány. Kifosztott, a megviseltség temploma. De amíg hátán hordja az Isten, ha a foltok szétfeslenek is, új zsákba esnek ők, immár Isten markába, mert nem véletlen, hogy különbözőek vagyunk. Óvjon tehát attól az ég, hogy míg a király távol van, a béresek „ne lopják” szét a rájuk bízott népet.

Drága Erzsike néni! A legnagyobb szeretettel ölelem, kívánok sok örömet, egészséget és a mielőbbi viszontlátás reményében búcsúzom.

Szeretettel,
Iancu Laura