A Québecben a telet általában nem a tavasz, hanem mindjárt a nyár követi.
Május közepéig szürke minden, azt' egy hét alatt kizöldül. A fák virágzását szinte észre sem venni, annyira gyorsan, 2-3 nap alatt zöldbe öltözik a természet. Sűrű lombkoronát bontanak a fák, melyeken a napsugarak, alig-alig, a heves záporok annál inkább áthatolnak, s eső után sokáig kapjuk az áldást a fákról.

A hirtelen ránktörő nyár azonnal benépesíti az addig sem néptelen bicikliutakat a legkükönbözőbb korú kerékpárosokkal, görisekkel, deszkásokkal, babakocsit toló, avagy biciklivel gyerekeket vontató fiatal szülőkkel, gyaloglókkal, sétálókkal. - Magam csak véletlenül keveredtem rá.

No nem a bicikliútra, hanem a Montreal környéki kerékpárutak térképére. Mivel nem vagyok Liszt Ferenc a számítógép billentyűzetén, valamit melléüthettem, és hipp-hopp, megjelent előttem a Szent Lőrinc-medence montreali szakaszának a térképe, méghozzá kerékpárutakkal!
Falunk útjait ismerem, azokat nem kell "bemutatni!"  Tervezőjüket sem, ugyanis ellátnám néhány jótanáccsal, hogy ez'tán mivel foglalkozzék inkább!  Bicajon nyilván életében nem ülhetett, mert az útra kereszbe,  harminc méterenként (!) egy láb széles, piros, kerámiatéglákból készült sávokat tervezett.

A környező települések kerékpár útjai ismeretlenek voltak számomra, illetve kocsiablakból láttam egyiket-másikat távolról, Montreal fele haladva.

Három nap óta egyfolytában ömlött az eső, de kezdett fölszakadozni a felhőzet. A meteorológiai előrejelzés is bíztató volt.
A szomszéd tisztogatta garázsa előtt a kerékpárját -, mindig tisztogatja - kinyomtattam tehát a kerékpár utak térképét, és (előrebocsátom: csúf dolog a számitás) én is kimentem a garázsunk elé avval a hátsó széndékkal, hogy nem fogja szó nélkül nézni, ahogyan ügyetlenkedem a koszos bringámnal.
Jól számítottam! 

A tisztítást ugyan magam végeztem, (nagyrészben) de beállította a fékeket és az akadozó sebességváltókat. Besetétedett mire végeztünk.

Ilyen állapotú géppel már messzebbre is lehet merészkedni.

Alig vártam, hogy hajnalodjék! Jeges víz a vázra, két paradicsom meg egy salátás zsemle a táskába, és irány a Szent Lőrinc folyam menti Sainte-Catherine! - Csak negyven kilométer.
Az út első szakasza a partot követi, majd a folyamot a Saint Lawrence Seaway-től elválsztó gáton halad. Ma nem lesz meleg, nem tűz állandóan a nap, az égbolton szürke, elefántcsordákra emlékeztető felhők vonulnak végeláthatatlanul. 
Ennél ideálisabb idő nem is lehetne!
Az első komolyabb tankcsapdát a falunk határában levő "89-es" autóutat átívelő gyalogos-bringás fölüljáró jelentette. A tervezők kizárólag a gyalogosokra gondoltak, ráadásul közülük is az egészségesebbjére, mert csak lépcsőt terveztek. Azon tolókocsival, járókerettel, de talán még mankóval sem lehet átmenni.
Mindegy! - Valahogyan fölcepeltem a bicajt, közben jöttek az ellenkező irányba tartók - lefele.
Pont ez az! Lefele!

Ki hinné, hogy a meredek lépcsőn lefele még nehezebb vinni a kerékpárt? De evvel az akadállyal, ha nagyképű akarnék lenni, azt mondanám, hogy könnyedén megküzdöttem. (Egy szó nem igaz belőle! Örültem, hogy nyaktörés nélkül úsztam meg!)

Fáradozásom jutalmaként  innentől "selyemúton" tekertem. A longueuili szakasz "vadvirágszegélyezte," sima, széles volt.  A Nap elő-előbukkant, hátulról kissé hűvös szellő segítette a haladást.
A levegőben gyárkémény szerű alakzatban rovarfelhők némították el a kerékpárosokat, mert aki szóra nyitotta a száját, az azonnal benyelt legalább egyet a sok közül, s utána fulldokolhatott. 
Saint-Lambertnál újabb fölüljáró következett. Ismét a New York fele vezető "89-es" utat keresztezte a kerékpárút, de erre immáron föl lehetett hajtani. - Azaz csak lehetett volna, ugyanis már harminc kilométer volt mögöttem, ezért körülnéztem, hogy látják-é?

Látták. - Rengetegen. - Itt mindenki a gátra igyekezett, még a gyalogosok is, sétálni.

Leszálltam, és mint aki cseppet sem szégyenkezik, öntudatosan áttoltam a kerékpárt, de hogy kissé szépítsek a dolgon, lefelé, a lejtőn is toltam, helyesebben: visszatartottam.
Ezután viszont nem pattantam nyeregbe, mert innen lehetett fölmenni a gátra, átkelve a Saint Lawrence Seaway csatornája felett. Tehát ismét egy cuki kis emelkedő következett, de legalább végre a gáton vagyok!

Sainte Catherine már csak tíz kilométer.
Emelkedők, fölüljárók nem lesznek, a szellő továbbra is "hátbatámogat," mindkét oldalon fiatal, magas fák, sűrű aljnövényzet, rengeteg illatos vadvirág, pirosló szamóca, a folyam és a csatorna alig látszik. Az út kiválóan kezelt, a kerek alatt szürke kövek pattognak szanaszét.
A gáton az út rövidke szakasza aszfaltozott, a többi: murvás. - Nemrég raktak le frisset.

Hurrá! Akkor is megtettem negyven kilométert.

Utóirat:
- A bökkenő csupán annyi, hogy visszafele szintén ugyanennyi, s ebből majd' tíz kilométer murvás. (Friss murvás!)
- Az a kedves, lágy, kissé hűvös hátba-szellő most szembe jön, és mintha nem is lenne annyira lágy?  
- A fölüljáró sem lesz kevesebb, a lépcsők sem, csak a hátam mögött levő kilométerek gyarapodnak majd. 
- Az útmenti, reggel még tiszta, szagtalan (ingyen!) mosdók, mostanra  "illatoznak," s visszafele legalább egyet mindenképpen igénybe kell venni, mert az a jéghideg víz sincs már a vázon.

Történt június 21-én Napfordulókor.