Emlékezés egy világháborúra. FEKETE KÉZ Magyar Krónika, 2014. június 22. Hudy Árpád

Szarajevó, 1914. június 28. Szent Vitus napja

A gyilkos golyók kioltották az osztrák–magyar trónörökös és felesége életét, de nem álltak meg a két áldozat testében. Tovább süvítettek bosnyák földről a szélrózsa minden irányába, Budapest, Bécs, Róma, Berlin, Párizs és London, Varsó és Szentpétervár, Belgrád, Bukarest, Szófia, Athén, Konstantinápoly és Bagdad felé, millió és millió puskagolyóvá változva, megszámlálhatatlan ágyúlövedékké, gránáttá, torpedóvá és bombává, kínhalált osztó lángsugárrá és mérges gázzá.
Száz évvel ezelőtt húzta meg a békebeli Európa ősz halántékának szögezett pisztoly ravaszát a Fekete Kéz.
A gyilkos golyók kioltották az osztrák–magyar trónörökös és felesége életét, de nem álltak meg a két áldozat testében. Továbbsüvítettek bosnyák földről a szélrózsa minden irányába, Budapest, Bécs, Róma, Berlin, Párizs és London, Varsó és Szentpétervár, Belgrád, Bukarest, Szófia, Athén, Konstantinápoly és Bagdad felé, millió és millió puskagolyóvá változva, megszámlálhatatlan ágyúlövedékké, gránáttá, torpedóvá és bombává, kínhalált osztó lángsugárrá és mérges gázzá. S amikor öt nyár és ősz, négy tél és tavasz gigantikus öldöklése után a vén kontinens meggyalázott földjeiről fellebbent a füstfüggöny, a hullahegyek, a városok és falvak romhalmaza alatt ott hevert négy impérium – a császári Németország, a cári Oroszország, az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom
– oszladozó teteme is.

1914. június 27-én Ferenc József elhagyta a schönbrunni kastélyt, és Bad Ischl-be utazott, hogy évtizedes szokásához híven kedvelt fürdőhelyén töltse a nyarat. Ez évben korábban hagyta oda Bécset – hogy ne kelljen két nap múlva fogadnia a Boszniából diadalmaskodva hazatérő Ferenc Ferdinándot, rebesgették a városban. Az öreg császár és király nem kedvelte unokaöccsét, aki már meglett emberként lépett elő trónörökössé, miután 1889-ben tragikusan meghalt unokaöccse, Rudolf, majd 1896-ban édesapja, Károly Lajos. Ferenc József sohasem bocsátotta meg a főhercegnek a cseh grófnővel, Chotek Zsófiával kötött rangon aluli házasságát. De ennél is súlyosabban esett latba, hogy teljesen eltérően gondolkodtak a soknemzetiségű birodalom jelenéről és mindenekelőtt jövőjéről. A császár nem engedett beleszólást a politikába kijelölt utódjának, a trónörökös azonban – főleg a gondjaira bízott hadseregre támaszkodva – szívósan kiépítette külön hatalmi bázisát rezidenciáján, a bécsi Belvedere palotában, amely egyfajta birodalmi árnyékkormányzatként működött a századforduló Monarchiájában.

Nem volt mentes a belpolitikai feszültségektől a fáradt, minden eresztékében recsegő-ropogó Ausztria-Magyarország déli szomszédja, a hozzá képest kicsiny Szerbia sem. A frissen megnyert két balkáni háború nyomán megnőtt ugyan területe és befolyása, még inkább megnövekedett azonban a nagyszerb álmokat melengetők önbizalma és étvágya. Élenjárt ebben – a radikális diákság és értelmiség lelkes támogatásával – a tisztikar, amelynek legelszántabb tagjai az 1903-as államcsíny során Shakespeare-drámákat megszégyenítő brutalitással végeztek az osztrákbarát Obrenovics Sándor királlyal és Draga királynéval, az oroszbarát Karagyorgyevics Pétert ültetve a trónra. Az új miniszterelnököt, Nikola Pašićot kezdetben támogatták, de aztán túl óvatosnak ítélték politikáját, és ezért 1911-ben megalapították az Egyesülés vagy Halál nevű titkos szervezetet, hogy azzal radikalizálják a Monarchia és az Oszmán Birodalom szláv lakosságát. A hivatalos Belgrád sem bízott akormánykörökben Fekete Kéz néven emlegetett összeesküvő csoportban, amelynek karizmatikus vezetője, Dragutin Dimitrijević ezredes
– rendkívüli ereje miatt tiszttársai az egyiptomi szent bikáról Ápisznak nevezték
– 1913-ban a vezérkar titkosszolgálatának főnöke lett.

Bosznia és Hercegovina osztrák–magyar okkupációja különösen bántó szálka volt a nagyszerb hazafiak szemében. A muzulmán vallású, de gyakorlatilag szerb nyelvű bosnyákok – akárcsak a Magyarországhoz tartozó horvátok és az osztrák fennhatóság alatt élő szlovének – nemzeti érzelmű köreiben népszerű volt a délszláv testvériség eszméje, a közös jugoszláv állam terve. Főleg a diákság, a romantikus szabadságeszményekkel eltelt fiatalság mozgolódott. Amikor egyik földalatti szervezetük, a Mlada Bosna (Ifjú Bosznia) tagjai az újságokból hírül vették, hogy a trónörökös egy nagyszabású hadgyakorlat alkalmából Szarajevóba látogat, Gavrilo Princip és társai elérkezettnek látták az időt a cselekvésre. Lázasan szervezni kezdték a merényletet, és kapcsolatba léptek a belgrádi Fekete Kézzel. Onnan meg is kapták a szükséges bátorítást és támogatást, de tudomást szerzett az előkészületekről a szerb kormány is, és az azonnali megtorló háborútól tartva a maga módján igyekezett azt megakadályozni. Bécset azonban nem figyelmeztette.

Ám ott e nélkül is tudatában voltak a veszélynek. Udvari körökben óvtak attól, hogy a trónörökös Szarajevóba látogasson, méghozzá a szerb nemzeti gyásznapon, tovább izgatva az amúgy is forrongó kedélyeket. Az 1389. június 28-i rigómezei ütközet a szerbek „Mohácsa”: a török ellen nemcsak csatát és királyt veszítettek, hanem évszázadokra országot is. De a bécsi keményvonalasok, főleg a hadsereg képviselői, éppen hogy figyelmeztetésnek szánták e szimbolikus dátumra tervezett erődemonstrációt. Személy szerint is bizonyítani akart a hadgyakorlat és a főrangú látogatás sikeres lebonyolításával Bosznia osztrák katonai kormányzója, a magát mellőzöttnek érző Oskar Potiorek táborszernagy, aki a gondjaira bízott tartomány biztonságáról győzködte Bécset, miközben elmulasztotta megtenni a legszigorúbb óvintézkedéseket.

A szarajevói orvgyilkosság történetét már közvetlenül a tragédia után páratlanul alaposan, mikroszkopikus részletességgel feltárták, majd könyvtárnyi irodalom foglalkozott vele. Újrapergetve a drámai képeket és szövegeket, csak ámulni lehet a véres végkifejletet minden buktatón, emberi szándékon és tévedésen át holtbiztosan közelebb hozó „vak véletlenek” fatális sorozatán és összjátékán. Áldozatok és tettesek, főszereplők és statiszták a görög sorstragédiák hőseit idéző kényszerűséggel sodródnak, balsejtelmek, rossz előjelek, látva látott veszélyek dacára a szakadék felé, néha megtorpannak, megtántorodnak, de valami mindig továbblöki őket, hogy végül alázuhanjanak a feneketlen mélységbe.
Pereg a párkák orsója, sebesen gombolyítják a végzet szálait, csattanásra kész az olló. Sebesen forognak a trónörököst Csehországból Boszniába röpítő vonat kerekei, túl sebesen – Prágában gyártott fényűző szalonkocsijának fékjei áttüzesednek. Bécsben le kell cserélni, de hirtelenjében csak egy olyan első osztályú személyvagon áll rendelkezésre, amelynek nem működik a villanyvilágítása. A trónörökös dühöng: „Nemsokára már a vasúti műhelyeket is nekem kell inspiciálnom.” A hibás kocsi fülkéit kísérteties gyertyafény világítja meg. „Mint egy kriptában” – jegyzi meg Ferenc Ferdinánd útban Szarajevó felé.

A boszniai látogatás első három napja olyan jól sikerült, hogy a biztonság illúziójába ringatta a trónörököst és feleségét. Megvolt a hadgyakorlat, a trónörökös elégedett volt a látottakkal, fényes vacsorán ünnepeltek, már csak a másnapi szarajevói program maradt hátra. Volt, aki azt tanácsolta, hogy azt inkább ejteni kellene, de Ferenc Ferdinándot nem olyan fából faragták. Megfutamodni most, amikor a feldíszített bosnyák főváros ünneplő közönsége várja? Az út előtt komoly kétségei voltak, de jobban félt attól, hogy gyávának tartják. Most azonban elemében érezte magát. Feleségével együtt derűsen meg is pirongatták környezetük aggályoskodóit. Mégsem olyan fekete az ördög, mint amilyennek lefestették.

És 1914. június 28-án reggel a hat automobilból álló főhercegi konvoj elindult a Miljačka folyó menti utcán világtörténelmi útjára, a szarajevói városháza felé. A harmadik gépkocsiban a trónörökös és felesége, velük átellenben Potiorek táborszernagy. A város népe aránylag gyéren felsorakozva az út mentén. Nincs katonai sorfal, mint Ferenc József 1910-es szarajevói útján, az csak az uralkodónak jár. A bámészkodók és a kevés civil ruhás rendőr közé vegyülve több helyütt is izgatottan várakoznak a bombával és pisztollyal felszerelkezett merénylők.  Elsőnek Mehmedbašić előtt halad el a kocsioszlop, de az ő idegei felmondják a szolgálatot. Később azzal védekezik, hogy nem látta, melyik autóban ül a trónörökös. A második merénylő, Čabrinović egy rendőrtől kérdezi meg, hányadik kocsiban utazik Ferenc Ferdinánd, kibiztosítja bombáját, és feléje hajítja. Az hátracsúszik az autó lehúzott pányvájáról az úttestre, a következő gépkocsi előtt robban. Čabrinović lenyeli az előkészített ciánkálit, és a folyóba ugrik. De a méreg nem hat, a víz pedig csak térdig ér. Kihalásszák, s a felbőszült tömeg meglincseli, ha nem menekítik ki a rendőrök.

A zűrzavarra megáll az első három kocsi, röviden tájékozódnak, majd gyorsan továbbhajtanak a városházára. Az ünnepi fogadóbizottság dermedten hallgatja a dühtől tajtékzó díszvendég szemrehányásait, a polgármester alig tudja elmakogni köszöntőjét. Majd válságtanácskozás: hogyan tovább? Ferenc Ferdinánd hallani sem akar arról, hogy haladéktalanul elutazzék a városból. Ragaszkodik ahhoz, hogy meglátogassa a kórházban sebesült adjutánsát. ”Vagy számíthatunk még egy pár golyóra?” – kérdi ingerülten. A rendőrfőnök zavartan hallgat, Potiorek táborszernagy, a kormányzó azonban határozottan kijelenti, hogy nyugodtan mehet, ő vállal minden felelősséget.

Újra elindul hát a konvoj, ezúttal a város másik végén lévő kórház felé. A biztonság kedvéért most gyorsabban hajtanak, és óvatosságból az előzőtől eltérő útvonal mellett döntenek, de a fejetlenségben elfelejtik értesíteni erről a két első gépkocsi vezetőjét. Ők ezért az eredetileg kijelölt utat követik, és befordulnak egy szűk utcába, ahol sok ember várakozik a járdán. A harmadik autó követi őket, de Potiorek dühösen előreszól, hogy forduljanak vissza, mire a sofőr lefékez.  A kocsi néhány pillanatig mozdulatlan. Pár lépésre a tömegtől, amelyben ott áll a „tartalékos” merénylők egyike, Gavrilo Princip, az első kísérlet kudarcától megsemmisülten, már minden reményt feladva. Azonnal felismeri a váratlan helyzetet, előugrik és tüzel. A főhercegnő férje ölébe hanyatlik, aki simogatja az arcát, és kérleli, hogy ne haljon meg, éljen a gyermekeik kedvéért. De a trónörökös szájából is vér szivárog. „Császári felség, megsebesült?” – kérdi kíséretének egyik tagja. „Semmi – mondja elhaló hangon Ferenc Ferdinánd. – Semmi.” A lövés a nyaki ütőeret és a légcsövet találta el.

Princip sebtében lenyelte a ciánkálit, de azonnal ki is hányta, mire megpróbálta agyonlőni magát. A pisztolyt azonban kiütötték a kezéből, s a feldühödött tömeg majdnem agyonverte. Csendőrök mentették ki, és kardjukkal ütlegelve elvezették. Ezalatt a trónörökös autója megfordult, és Potiorek kormányzó rezidenciájához, a Konakhoz robogott, ahol kétségbeesetten igyekeztek elállítani a főherceg vérzését. De már nem lehetett segíteni sem rajta, sem feleségén.

Amikor megvitték Bad Ischl-be a hírt, Ferenc József ezt mondta: „Hihetetlen! Hihetetlen! Szörnyű. A Mindenhatót senki sem hívhatja ki maga ellen. Egy felsőbb hatalom helyreállította a rendet, amelyet én, sajnos, nem tudtam megtartani.”

Trónörökösnek a szigorú udvari protokoll szerint nem járt teljes pompájú állami gyászszertartás, Ferenc Ferdinándot és rangon aluli feleségét azonban a megengedettnél is szerényebben búcsúztatták – a korabeli sajtó szerint „harmadosztályú temetést” kaptak. A császár kérlelhetetlen volt, nem engedélyezett kivételt.

Magyarországon üdvrivalgással fogadták a trónörökös halálhírét, a katonatisztek mindenfelé zajosan ünnepeltek. A politikai körök is fellélegeztek. Ferenc Ferdinánd nem rejtette véka alá magyarellenességét, s közismert volt, hogy uralomra jutása esetén mire számíthatunk: „… szeretném a jelenlegi Magyarországot négy vagy öt ilyen államelemre, a mai Csehországot két, a jelenlegi Galíciát ugyancsak két részre tagolni: akkor a német nép Magyarországon és Csehországban éppúgy megerősödhet, mint a tulajdonképpeni osztrák anyatartományaiban.” Egyiklevelében pedig, amelyet Ferenc Józsefhez intézett,ezt írta Szent István trónjának várományosa: „Kérem, védjen meg ettől a néptől…, amely ezer éve állandóan lázadozik dinasztiánk ellen… Tudom, hogy nem vagyok népszerű Magyarországon, és büszke is vagyok rá, mert ilyen nép respektusát nem is igényelem.”

A szarajevói merényletnek örvendő magyarok úgy érezték, hogy országuk megszabadult a jövő egyik nagy fenyegetésétől. Hogyan is gondolhatták volna akkor, hogy kap helyette hamarosan egy másik, sokkal nagyobb, véresen valós veszedelmet, amelyet nem él túl?
A politikai merénylet – az egyéni és a kollektív vérontás egyéb formáival együtt – egyidős a történelemmel. Akárcsak a megválaszolhatatlan kérdés: felszíni jelenség-e, vagy valóban döntően befolyásolja a dolgok menetét? Másként alakult-e volna a világ, ha Caesar hallgat az intelmekre március idusán? Ha nem ölik meg Koppányt a német lovagok? Ha sikerül valamelyik Hitler-ellenes merénylet?

Tény viszont, hogy a szarajevói pisztolylövésekkel vette kezdetét az első világégés. Amely négy évre rá kilobbant ugyan, de csak azért, hogy húsz esztendő múlva annál pusztítóbban borítsa újra lángba Európát és a világ nagy részét.

Epilógus 1. Beteljesült átok?
1849. október 6-án nemcsak Aradon voltak kivégzések. Ezen a napon Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnököt is. Bécsben élő édesanyja a hagyomány szerint a következő átkot mondta Ferenc Józsefre:
Az ég és pokol pusztítsa el boldogságát! Minden nemzetsége vesszen ki a föld színéről! Őt magát azokban verje meg az Isten, akik legközelebb állnak szívéhez! Az élete csak rombolás legyen, s a gyermekei nyomorultul pusztuljanak el!
E családi átok mellett még egy jövendölés forgott közszájon ebben az időben Ferenc Józseffel kapcsolatban. Azt tartották, hogy a császár famíliájának 13 áldozattal kell bűnhődnie az aradi vértanúkért.
Mit mért a sors a későbbiekben az uralkodóra és családjára?
1.   Ferenc József első gyermeke, Zsófia 1857-ben, alig több mint 1 éves korában meghalt
2. Sógornője, Charlotte mexikói császárné 1867 márciusában megőrült.
3.  Alig két héttel később Habsburg Matild főhercegnő tűzhalál áldozata lett.
4. Újabb két hét múlva Mexikóban agyonlőtték Ferenc József öccsét, Miksa császárt.
5.1889. január 30-án következett be a mayerlingi tragédia, amikor fia, Rudolf trónörökös lett ön(?)gyilkos.
6. 1891-ben a tengereken eltűnt a főhercegi rangjáról lemondott furcsa Habsburg, Nepomuk János Szalvátor, aki az Orth János nevet vette fel.
7. Lovas baleset áldozata lett Vilmos Ferenc Károly főherceg.
8. Vadászbalesetben elhalálozott Ferenc József unokatestvére, László főherceg.
9.Tűzvész áldozata lett Zsófia főhercegnő, Ferenc József sógornője.
10. 1898. szeptember 10-én Genfben egy Lucheni nevű anarchista leszúrta Erzsébet királynét.
11. Mérgezésben meghalt a 19 éves Klotild főhercegnő.
12. Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst
13.és feleségét, Chotek Zsófiát.
Forrás: http://naput.hu/g-mainmenu-30/520-batthy-a-a-habsburgokra

Epilógus 2.  Gavrilo Princip

Gavrilo Princip a bírósági tárgyaláson kijelentette: „Jugoszláv nacionalista vagyok, célom minden délszláv egyesítése, nekem mindegy, milyen államformában, de mindenesetre Ausztria uralma alól felszabadulva.”

Mivel tettének elkövetésekor még nem töltötte be 20. életévét, az osztrák jog szerint nem ítélhették halálra. Húsz év börtönbüntetést kapott, láncra verve tartották a theresienstadti erőd egyik sötét, nedves magánzárkájában. Csonttuberkulózist kapott, 1918. április 28-án halt meg a börtönkórházban. 1920. június 9-én újratemették Szarajevóban, merénylőtársaival együtt. „Ha néhány hónappal tovább él, valószínűleg hősként térhetett volna vissza a Jugoszláv Királyságba” – írta 2013-ban Adelheid Wölfl osztrák újságírónő.

A merénylet után Princip több családtagját letartóztatták, köztük két testvérét,
Jovót és Nikolát is.
Egy ideig az aradi várban tartották fogva őket.